Erasmus Experience Efendim!

… vettem részt interkontinentális futóversenyen. Hoppá! Mégis. :D

A múlthéten valami történt. Persze sok minden, de a törökkel kapcsolatban múlt héten volt az a pont, amikor az összefüggő masszából számomra is nyelv lett. El tudom különíteni a szavakat, felismerem a végződéseket, ha nem is mindig értem, miről van szó (többnyire inkább még nem értem), de már vannak kapaszkodók, már nem érzem teljesen idegennek a nyelvet és emiatt nem érzem magam annyira idegennek itt. Már nem nézek teljesen értetlenül, mit is kérdeztek. A szakács a helyünkön tanítgatja nekünk az ételek neveit, a szia-hogyvagy köröket már gond nélkül futjuk, a vásárlással, rendeléssel sincs gond. Egyre több mindent megértünk és egyre bátrabban használjuk, amit tanultunk. Amikor bemegyek a pékségbe az egyetem mellett (a South és North Campus között) és törökül kérem a péksütim, teljes, kerek mondatban és a srác, akinek 2 hete még csak mutogattam és angolul magyaráztam - amiből láthatóan semmit nem értett - elismerően mosolyog és törökül mondja az árat, amit meg is értek és így búcsúzunk egymástól: „Iyi günler!”, akkor már kicsit itthon érzem magam. Egyik este a napokban bementem egy boltba hazafelé. Vettem ezt-azt, köszöntem a srácnak a kasszánál, fizettem majd amikor nyúlt a szatyor után, hogy elcsomagolja, mondtam, hogy „No thanks!”, mire kicsit zavartan rám nézett: „You are not turkish? I think you are. Where are you from?”, miután megmondtam, hogy Macaristan, fülig érő mosoly kíséretében rázott velem kezet, hogy én vagyok az első magyar, akivel találkozik és örül, hogy találkoztunk – és tényleg látszott rajta, hogy örül. Ezek itt ngyon kedves emberek, rettentő közvetlenek, segítőkészek.

És a kép, amit láthattok az utcánk, majdnem ma reggel - épp csak pár nappal korábbról. Bár nem tartozik szorosan  témához, de ez kimaradt a lakás bemutatásánál. Egyébként meg a házunk előtt egy hete (lehet, hogy kettő) elbeszélgettem a nénivel, akinek megnéztük a lakását kétszer is. Ő volt az első török, akivel az utcán összetalálkozva köszöntünk egymásnak és bár akkor még a jelenleginél is gyérebb volt a nyelvtudásom azért röviden elbeszélgettünk róla, hogy milyen a lakás.

Vasárnap a szokott helyünkre mentünk ebédelni Yoval és Antoninnal. Vittem magammal a Quo Vadis-t, hogy ebéd után lemenjek az Arany Szarvhoz olvasni a kikötőbe, amit pár napja fedeztem fel, egyik éjszaka – néha random sétákra indulok a városban és egészen érdekes helyeket találok. Miután megittuk a teánkat Yo elindult a könyvtárba, Antonin pedig közölte, hogy nem hozta el a kulcsát (tipikus, a kedvencem mondjuk az, amikor éjszaka szólal meg a fülsiketítő madárcsiripelés-eszméletlen, hogy egy amúgy kellemes hangot, hogy lehet ilyen zavaróan megszólaltatni-, amikor félrészegen hazaér) ergo vagy odaadom a kulcsom neki vagy inkább velem jönne, mert szeretne fotózni és arra még úgysem járt, amerre én készülök. Hát ennyit a nyugodt, délutáni magányomról.

Péntek délután volt, én persze késésben, a 4 órás találkozóra el is indultam úgy negyed 5-kor. Hakannal még kedden megbeszéltük, hogy pénteken délután átmegyünk az ázsiai oldalra körülnézni. Gondoltam jobb lesz ez így, egy törökkel, hiszen az ázsiai oldal olyan nagy meg az már egyébként is egy másik kontinens, oda mégsem indulhatok egyedül az ismeretlenbe!!! Eljött egy barátja is (szánom-bánom bűnömet, de nem emlékszem a nevére), szóval ketten vártak rám majd félórát. Tényleg sajnálom.

5 percre lakunk a Taksim tértől. De mégis tök nyugis a környék. Egy szűk, egyirányú, csendes kis utca. Szeretem. A ház neve, Gemici apartman, ami hajóst jelent. A legtöbb házon fel van tüntetve valamilyen név, sőt van, aki nem használja a házszámot a címe beazonosítására, csak az apartman nevét. Édes volt, amikor egy fickó megállított az egyik szomszédos utcában, hogy nem tudom-e hol az Orange apartman. Persze, hogy gőzöm se volt, ráadásul akkor még egy hete sem laktunk itt – nem mintha azóta kiderítettem volna.

Első este (09.19.) rögtön lakásavató is volt, node csak amolyan visszafogott. A srácok pókerezni kezdtek és elérkezettnek láttam az időt, hogy én is megismerkedjem ezzel, az eddig misztikus homály övezte idegennel. Thomas lett a mesterem, aki egyébként a lakótársával, Zaferrel érkezett és Zafer 2 barátnőjével Nurral és Gisemmel. >tekintve, hogy úgy néz ki, szerves részei lesznek a félévnek, ezért mindenképp kell róluk pár szót ejtenem a bejegyzés végén< Mivel képtelen voltam eldönteni, mit is innék -a srácok már leadták a rendelést a lányoknak: 10 sör-, így el kellett mennem velük vásárolni – és most képzeljétek el azt az 5 vérben forgó szempárt, amibe kajánul belevigyorogtam becsukva a bejárati ajtót, amin kiléptem a két, épphogy csak megismert lánnyal, otthagyva a srácokat az asztalnál, akik sem játszani nem tudnak elkezdeni, amíg vissza nem jövünk, sem a csajokkal ismerkedni...

A következő két napban mindenféle lehetőség felmerült, volt róla szó, hogy

• a) kétfelé szakadunk
• b) kétfelé szakadunk plusz Yo külön költözik (ez ugye már 3 felé szakadás)
• c) egyesével költözünk
• d) elmegyek meztelenül takarítani nyugdíjas milliomosok villáiba és a Galata híd alatt lakom, ahol esténként 10-12 horog lyuggatja a bőröm
• e) szakadás minden lehetséges leosztásban

Na jó, nem merült fel MINDEN előbb felvázolt lehetőség - Yo és Jeff nem lennének képesek elviselni egymást. :) Végül pénteken délután megnéztük a 3 szobás, nappalis lakást. Már nagyon elegem volt, a hostelből, Mr AllesBesserWisser Yohanan okoskodásaiból, meg ebből a kilátástalan lakáskeresési procedúrából – pénteken délelőtt például egy Emlak dolgozói kocsival jöttek értünk, hogy megmutassanak egy lakást, ami állítólag itt van Beyogluban és elvittek minket Sisli-be (ezek mondjuk olyanok, mint otthon a kerületek, csak épp egy Magyarországnyi+egy kevés lakosságú város kerületeiről beszélünk), ahol ránk akartak sózni 1750 líráért egy 2+1 szobás, egyébként pöpecül berendezett, modern lakást, épp csak nem a meghirdetett, minket érdeklő környéken és 2-vel kevesebb szobával, mint a hirdetésben; amikor elkezdték magyarázni, hogy nem találunk jobbat és előrevetítették a világvégét is (no meg persze megjegyezték, hogy vannak még lakásaik a környéken), akkor hirtelen eszünkbe jutott, hogy sajnos rettentő fontos meetingünk van 20 perc múlva (ha érezted már úgy, hogy szíved szerint megfojtanál valakit, hogy most próbálnak igazán átb*szni, mert külföldi vagy és szerintük megvezethető, de ugyanakkor félelemmel töltött el az a tudat, hogy ők vannak hazai pályán és momentán valószínűleg ők is valamilyen kegyetlen módon gondolkodnak, amiért nem sikerült a tervük a parasztvakítás minden eszköze ellenére sem, akkor talán el tudod képzelni, hogyan próbáltunk relatíve higgadtan menekülni a helyzetből).

Péntekre már bebiztosítottam magam, arra az esetre is, ha nem találunk semmit vagy csak drágán, vagy nem tudunk megegyezni (ez rendkívül esélyesnek tűnt) vagy... Szóval egy francia és két lengyel srác keresett lakótársat és javasoltam nekik Yasmin lakását és megírtam azt is, hogy ha pénteken nem találunk semmit, akkor jelentkezem és költözöm velük – azért mondjuk ez nem volt ennyire egyszerű, mert azért a pár nap alatt egész megkedveltem a kis társaságot, meg ők alkották az elsődleges (és egyetlen) helyi hátterem. De erre nem került sor...

2009. 09. 18-án letettük a foglalót a 3+1-es lakásra és 19-én aláírtuk a szerződést, kifizettünk 1600 líra bérleti díjat, 1600 líra depositot és 770 líra közvetítői díjat és beköltöztünk. A szerződést előtte átolvasta Hakan, csak, hogy minden rendben legyen, majd amikor közölte, hogy korrekt, akkor megnyugodtam, hogy nem hiába cipeltem el a közel 40 kilónyi cuccom a hostelből (nem volt egyszerű móka, ráadásul még el is kezdett esni) és az estét végre nem 7 vadidegennel meg Jeffel és Yohanannal töltöm egy szobában egy hostel 6. emeletén. Jeffel még csak nem is egy lakásban. Ugyanis ő pénteken úgy döntött, inkább beköltözik egy szobába Sisliben, mert inkább lakna egy nyugodt környéken - és bár nem mondta ki, de eddigre kiderült, hogy nem igazán illik közénk. Láttuk ezt mind és mivel a lakás egyébként is 4 személyre van kitalálva, hát nem erőltettük, hogy velünk maradjon – mellesleg szombaton már ő is költözött, úgyhogy megnyugodtam, nem hagytuk cserben. Laurent és Antonin elmentek a csomagjaikért, Yo telefonálni én meg ott maradtam egyedül a lakásban, a csomagjaimmal egy szoba közepén. Lehuppantam az ágyra, amelyben a következő 4 hónapban alszom és belegondoltam, hogy ez az otthonom. És 3 sráccal lakom együtt, akik közül a legrégebbi ismerősöm Yo, akivel nem egészen 1 hete találkoztam... Hát nekiálltam kicsit átrendezni a szobáM.

Körülbelül 1 órás késéssel érkeztem meg, ami azt jelenti, hogy konkrétan mindenről lemaradtam, ami informatív, de épp időben érkeztem, hogy készítsek egy fotót ahogy kis csoportok leültek egy (nem túl) „naaagy körbe” és egy jégkrémmel a kezemben én is csatlakozzak az ismerősök köréhez, ahol a francia fiúk mellett ott volt pár amerikai lány, meg az a srác -Norbert-, aki reggel a hostelben rákérdezett, hogy magyar vagyok-e. Róla és a mellette lévő fiúról -Mario- kiderült, hogy szlovákok, itt elgondolkodtam egy kicsit, hogy akkor lehet, hogy ő is a nyelvtörvény pártján áll és a megfejthetetlen arckifejezés valami bújtatott ellenszenved fedett el – és majd álmomban kivágja a nyelvem, csak hogy tisztázzuk, merre hány méter. Azonban nem volt lehetőségem megbizonyosodni veszélyeztetettségem felől, mert indultunk a vacsorára.

Útközben a buszon mellém ült Alfie (London – Kult. Antrop.), az első olyan brit, aki szégyelli, hogy csak angolul beszél, ezért mindenképp szeretne megtanulni törökül. Vele valószínűleg egy-két tárgyat közösen fogunk hallgatni. Mellesleg úgy néz ki, mint Krokodil Dundee. Aztán megérkeztünk az étterembe, ahol először egy amerikai házaspárral sikerült egy asztalhoz ülnünk a franciákkal, de ezt az asztalt hamar bontottuk Jeffel, hogy ismerkedjünk másokkkal (meg, hogy ne kelljen tovább Yohanant bámulnom), így kerültem egy asztalhoz Oliviával (USA – pszichológia) és a barátnőjével, akinek a nevét elfelejtettem (USA – turizmus), akikkel elbeszélgettünk a Raki fogyasztásának fortélyairól, a dohányzási tilalomról (elmeséltem, hogy a bevezetését követő egy hétben agyonlőttek egy férfit miatta) meg a vacsoráról (ami svédasztalos volt és eszméletlenül megtömtük magunk) valamint ennél az asztalnál ültek a szlovák fiúk. Hát újabb meglepetésben volt részem, amikor Norbert közölte, hogy Brno-ban tanul electronic engineering-et és mellesleg beszéli az nyelvem, merthogy neki is ez az anyanyelve. Azt hiszem jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy ezt reggelinél miért nem tartotta fontosnak megosztani velem, de ezt hamar el is felejtettem, mert egyrészt akkor megmarad a nyelvem :), másrészt végre beszélhettem valakivel erről az egész lakásmizériáról az anyanyelvemen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sokat fog jelenteni, hogy használhatom az anyanyelvem – furcsálltam is, amikor Matyi alig pár nappal korábban azzal fogadott, hogy de jó végre valakivel magyarul beszélni.

Vacsora után célba vettünk egy felkapott helyet a Boszporusz partján, ahol mi, a magyar különítmény, becsapódtunk egy amerikai bagázsba, ahol előkerült a Backgammon. Mint kiderült, azzal a pár, ÖCSI-ben játszott meccsel a hátam mögött az asztalnál ülők közül én vagyok az egyik legjártasabb ebben a játékban. Hát elkezdtük tanítani a többieket Kimmel (California – History of the Middle-East) egy demo játékban, amit a kellő pillanatban átengedtem neki – mégsem járja, hogy lealázzak egy ilyen aranyos kislányt. Aztán Desmond és Tyler (both american – faculty ?, backgammon virgins) meg Norbert játszottak. Ezalatt én egy iowai lánnyal beszélgettem a Loki-ról, meg úgy általában a fociról (nem röhög!), amíg úgy nem döntöttek, hogy elindulnak vissza a Superdormba. Ekkor ült oda hozzánk Fabian (Berlin – Economy), akivel Norbert még lenyomott egy meccset, aztán fáradtak lévén elindultunk. Sajnáltam szegény német fiút, de tényleg eléggé kimerültek voltunk. Kis kerülővel vissza is jutottunk a hostelba, útközben összetalálkozva kedvenc franciáinkkal, akik épp sörözni mentek valahova és invitáltak minket is, de az akkor nagyon nem kellett. Ki akartam pihenni magam másnapra, amikor így vagy úgy de történnie kell valaminek. Merthogy arra jutottunk, hogy ha minden kötél szakad, akkor szakadunk mi is és külön utakon folytatjuk a keresést immár két csapatban. Mondjuk ezeknek a csapatoknak az összetétele folyamatosan változott, szinte óráról órára, de ez már egy másik bejegyzés tárgya.

Szerda reggel az asztalhoz ülve épp Budapestről meséltem a srácoknak nagy lelkesen, mikor az egyik fiú a szomszéd asztalnál, megkérdezte: „Are you hungarian?” - „Yes”. Válaszom a srác egy számomra megfejthetetlen arckifejezéssel nyugtázta és mivel nem fűzött hozzá semmit, hát nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a kérdésének. Mialatt reggeliztem, Jeff elment aktiváltatni a SIM-kártyáját, mert még mindig nem tudott hívást indítani. Nem sokkal később csörög a telefonom: >Jeff<:

• Hello man! It works. - ez voltam én.

• Hello Máté! I just wanted to say I love you! :)

• Maaaaaan...

• I miss you! :D

Nos igen, lehet, hogy mérsékelten életképes, de humora neki is van. És egyébként ugyanúgy jár, mint én. Ezt a megállapítást alapos megfigyelés előzte meg, ugyanis aznap már négyesben másztuk a lépcsőket Yo, Jeff, Antonin és én. Néha kifejezetten az az érzésem támad, hogy az apjuk/anyjuk vagyok. Eléggé szétszórtak és nem igazán vannak képben. Azért mondjuk van abban valami ironikus, hogy pont én vagyok aki összeszedett, figyel rájuk (és a cuccaikra) és mindent kézben tart, de lám, mire nem képes a megfelelő környezet(=elképesztően életképtelen fiúk). Ki is kiáltottak a csapat agyának. Egész délelőtt fáradhatatlanul mentünk Emlaktól Emlakig, volt, ahol le se tudtunk volna ülni mind a 4-en, de olyan iroda is akadt, ahová be se fértünk. Sokkal nem lettünk okosabbak, minden lakásban várt minket a csodás szalon, ahol persze kényelmesen elfértünk és valószínűleg eszeveszett partikat rendezhettünk volna, épp csak nem volt elég szoba a lakásban (4-et kerestünk, Antonin, Jeff és Yo külön szobában, mi pedig Laurent-nal megosztoznánk a 4.-en) vagy az egyik konkrétan egy 2x1,5 méteres lyuk volt. Délután 2 körül úgy döntöttünk, ideje ebédelni. Útban kedvenc helyünkre, ahol már mosolyogva fogad minket a szakács, egész érdekes fodrászat táblát pillantottunk meg. Nem tudtuk megállapítani, hogy vajon ennek ugyanaz az üzenete errefelé, mint amit mi kicsit nyugatabbról érkezők bele vélünk gondolni, de nem is volt túl sok időnk ezen dilemmázni, a lakás-ügy egy kicsit fajsúlyosabbnak tűnt. Az ebéd alatt is különböző számokat hívogattunk – persze az én telefonomról, mert Yo-nak sosincs kreditje (itt még a mobilod is kreditrendszerben töltöd). Mindössze egyszer szakítottuk félbe az ingatlanpiaci kínálat feltérképezését, amikor egy kissé szokatlan jármű útjából kellett testi (sz)épségünk érdekében mihamarabb félrehúzódnunk - ez a jelenség nem lepett meg rajtunk kívül igazán senkit, a szomszédos helyek pincérei elkapkodták gyorsan  a székeket és asztalokat az érkező monstrum útjából, hogy pár perccel később mindent visszarendezzenek. Miután jóllaktunk és lebeszéltünk 2 látogatást 4+1 szobásnak hirdetett lakásokban a következő 2 napra, Beyogluban (belváros), elindultunk vissza a hostelbe, hogy a Yasmin (a hosteles lány) által nekem már korábban megmutatott lakást együtt is megnézzük, miután Laurent-t is összeszedtük.

Itt jött el az a pont, ahol azt hittem megölök egy franciát, 2-t taláhattok, melyiket (több nem is volt ekkor a közelemben) - Yohanan számára nem volt elég fényes a lakás. Márpedig neki sokat kell majd dolgoznia ebben a félévben, amihez sok természetes fényre van szüksége. Ez a lakás pedig „so gloomy”. Bár utólag bebizonyosodott, hogy jobban jártunk, hogy nem azt a lakást választottuk, de akkor nagyon dühös voltam. Elegem volt már a hostelből meg akkor épp belőle is. Úgyhogy az orientation-re menet, nekem eszembejutott, hogy valamit otthagytam a hostelben, amiért feltétlen vissza kell mennem, de ne várjanak rám (Yo és Jeff), menjenek csak előre, majd megyek utánuk. Nem bírtam volna tovább hallgatni az okfejtését, miért is jó nekem, ha havi 50-100€-val többet fizetek az ő napfényes munkanapjai érdekében. És némi elégtétel volt számomra az is, hogy tudtam, nem csípi Jeff-et, különösen nem a politikai nézeteit. Hát kellemes utat, találkozunk az egyetemen!

9 körül kimásztam az ágyból, volt még valami mozgolódás a szobában, de nem igazán érdekelt, ki az és mit csinál. Mivel az elmúlt napokban mindig akadt esti programom, de a reggeliről nem akartam lemaradni, meg egyébként is nyomasztott a lakásprobléma, ezért általában ilyentájt keltem, kb 5-6 óra alvás után. Szóval nem voltam túl friss. A fürdő felé tapogatózva egyszer csak megszólít egy srác: „Mathe?” Ismeretlen hang, de ismerősen csengő név. Már megint. Megpróbáltam a szemem az arcfelismeréshez szükséges mértékig kinyitni - mérsékelt sikerrel. De rövidesen összeraktam: „Jeff?” - mire sikerült kiejtenem a nevét, addigra már eléggé elbizonytalanodott szegény. És akkor lássuk, ki is ő.