Erasmus Experience Efendim!

Eljött a hétfő. A srácokkal megbeszéltük, hogy 11-kor találkozunk az egyetemen, hogy gyorsan túlessünk a regisztráción, aztán irány folytatni a lakásvadászatot. Háromnegyed 11-kor buszra is szálltam (ez a „nem kicsit késés”-kategória) és alig pár perc múlva hívott is Thomas, hogy rossz buszra szállt, szóval kicsit késni fog, mondtam, hogy én is. Kb 3 megállóval később huppant le a mellettem lévő ülésre. Annyi még kiegészítésül ide kívánkozik, hogy a szombati nagy kiábrándultságomban megittam vele meg néhány német figurával egy sört egy közeli parkolóban (a helyszínválasztást indokolja helyettem az alábbi fotó) és akkor rájöttem, hogy valószínűleg ő a tipikus Erasmus-os. Idejön 2 héttel regisztráció előtt, felfedezi a várost, nyaral, élvezi az életet, aztán talál egy albérletet valahol. Az angolján van még mit javítani, de ezt tudja is, ezért sem akart franciákkal lakni, bár ha jobban belegondol, azért egy kicsit megrémíti a gondolat, hogy két török sráccal költözik össze. Mindent összevetve kezdett egészen szimpatikussá válni.

Vasárnap délre beszéltük meg a találkozót Yohanannal. Ő egy francia srác, akivel korábban már egyeztettünk e-mailben, hogy jó lenne együtt nézni valami albi után. Merthogy miután megkaptam az egyetemtől a mailt, hogy felvettek és még a második, az Erasmus elveivel valószínűleg nem teljesen összeegyeztethető, az egyetem által külön felállított rostán is átmentem, írtam egy mailt hasonlóan szerencsés társaimnak, hogy nem igazán szeretnék 4 hónapra 2150€-t kifizetni egy ágyért egy 4 fős apartmanban, ahol még konyha sincs, és 2650-et sem fizetnék ugyanennek a 2 fős változatáért, szóval ha valakinek van kedve, akkor csatlakozzon és keressünk együtt egy lakást, ahol megalkothatjuk a magunk „multicultural microsociety”-jét. Jeff (bemutatása továbbra is várat magára) jelentkezett elsőnek, majd 2 német meg egy holland lány, de ők az augusztusi nyelvi kurzus alatt már találtak szobát maguknak és végül Yohanan.

Mielőtt találkoztunk volna még beugrottam a Vodafonehoz, ahol azt mondták, aznap már aktiválni tudják a kártyámat, hát meg is vettem. Találkozó a Galatasaray Lisesi-nél és elsőre fel is ismertem a fiút, aki pontban délben megjelent. Elindultunk valamerre. Pár kötelező kört futottunk a mit tanulsz, miért és hol témákon keresztül, amikor is elmeséltem, hogy hirtelen támadt nagykövetségről szövögetett terveim hogyan juttattak a Közgázra meg persze elpoénkodtunk oktatáson, törökökön és mivel az első találkozás ellenére rendkívül oldott volt a hangulat, egy pár csípős megjegyzést is megengedtem magamnak, amit nagyon jól vett, sőt... Végül egy térképpel a kezünkben – ami egyébként annyira a belvárosra fókuszál, hogy még az egyetemünk sincs rajta – és Andi tanácsaival egy papíron, beültünk megreggelizni a Simit Sarayi-ba. Egy kis répás-fahéjas csodával meg az előző napi bánatomban felfedezett almás finomsággal a tálcámon - és már félig a számban - máris derűsebben tekintettem ki a teraszról, az éppen aktuális tüntetésen át, a város betondzsugelébe, ahol valahol vár minket leendő otthonunk.

Yohananról kiderült, hogy bár párizsi (nem szimplán francia, ő egy parisian – ezek a franciák...), az apja marokkói zsidó, aki az anyja miatt ragadt végül Franciaföldön (meg valami olyan elhanyagolható politikai stikli miatt, mint hatalom ellen való uszítás vagy valami ilyesmi; lehet, hogy merénylet-kísérlet is volt a sztoriban vagy azt már csak a romantikus fantáziám fűzte hozzá?). Amikor ezt megtudtam közöltem vele, hogy milyen nagykövetnek is készültem, annak ellenére, hogy sosem jártam Marokkóban. Eddigre a strange jelzőt, azt hiszem, többszörösen is kiérdemeltem. Azt is elmondta, hogy kicsit tartott tőle, hogy egy „Nerd” vagyok, amikor azt írtam, hogy „I'm so excited about this semester”, de megnyugtató, hogy nem. Aztán rögtön elhívott törökfürdőzni is, amit nem igazán kíván a szervezetem, de ha már egyszer itt vagyok, akkor mégiscsak el kéne menni. Végül abban maradtunk, hogy először tudjuk le a lakást, aztán sort kerítünk rá októberben. És estére elhívott Sultanahmet-be a Kék Mecsethez, ahol a legnagyobb ünnepség van esténként. Merthogy a Ramazan alatt a város különböző pontjain, naplemente után, mini fesztiválokon ünnepelnek - és esznek - az emberek. Ahogy odafelé tartottam, szembejött velem az utcán Clémance. Mivel a housewarming party-n nem igazán beszélgettünk – nem beszélgettünk egyáltalán – így eltekintettem hangos üdvözlésétől, amit utólag csak annyiban bánok, hogy nem kértem el tőle Johannes számát, hogy megkérdezzem, mi a helyzet az ESN House-zal, pontosan hol van és van-e még hely.

Mivel bőven volt időm, ezért villamos helyett inkább sétáltam, kb 1 óra alatt oda is értem és még egy fagyi is belefért. Yo addigra már egy Kumpír-ral a kezében várt a bejáratnál, én pedig rögtön beszereztem egy újabb fagyit – nagyon vicces, ez az itteni fagyi ugyanis olyan, mintha fagyasztott pillecukor lenne, nyúlik, ragad, rágható és nem is annyira a fagyiért fizetsz, mint inkább a körítésért (a show-ért), amíg megkapod. Láttunk gyönyörű kalligráfiákat, Yo elvizipipázott, míg az egyetemi élményeinkről beszélgettünk egy kicsit, aztán a családról. Ez volt az a pont, ahol igazat kellett adnom Annak, aki megjegyezte mielőtt kijöttem, hogy mindenkinek van csomagja, amit kihoz magával és ezeket a csomagokat ebben a környezetben könnyebben lehet pakolgatni.

Éjfél után indultunk el vissza a szállásunkra. Mint kiderült lekéstem az utolsó villamost, hát sétáltam. A hostelben nem kellett altató – főleg, hogy odaérve még fel kellett másznom a 6.-ra, ahol a szobám volt. Egy expressz zuhany után kellemes fáradtsággal hajtottam álomra új élményektől zsongó fejem.

Hakan egy rendkívül segítőkész figura. Olyan, mintha egy mesefigura veszett volna el benne, aki bármelyik pillanatban előtörhet. Kedves, mosolygós és határtalanul türelmes. Először találkoztunk, szombat dél volt, ráadásul még javában tartott a Ramadán (ez mindössze annyiban befolyásolta utunkat, hogy megálltunk egyszer imádkozni egy emeleti szobában), sosem láttuk még egymást azelőtt (ám hála a facebooknak és végtelen narcizmusomnak, ami nem kevés feltöltött fotóban manifesztálódik, Hakan felismert), még esni is elkezdett (olyan istenesen), de semmi sem akadályozhatott meg minket abban, hogy elinduljunk lakást keresni.

EMLAK – ez volt az első szó, amit megtanultam, merthogy ezt kellett keresnem mindenfelé. Ingatlanügynökséget jelent, azaz bővebben egy irodát, ami lehetőleg kicsi, de mindenhol leültetnek, kedvesen elcsacsognak török kísérőddel, mert nem beszélnek angolul (az egyik helyen beszéltek németül, ergo elő kellett kapnom hirtelen a némettudásom és egész jól ment), de nagyon kedvesek, meg mosolyognak sokat (mondjuk a közvetítői díjért, amit bezsebelnek egy-egy lakásért, tegyék is meg) és mindenféle lakást szívesen megmutatnak, ami a rezervációs áradnál, áratoknál drágább. De persze „Alaphelyzetben beleférne, csak mivel bútorozva szeretnétek és csak 4-5 hónapra, hát ez a két tényező sajnos emeli az árat”. Arról nem is beszélve, hogy a helyi diákok jellemzően otthon vagy kollégiumban laknak, ergo többnyire csak cserediákok bérelnek, -nagy részük garzont, abból van is dögivel- a lakáspiacon tehát nem mondhatni, hogy hemzsegnének a mi igényeinkre tervezett lakások. Mindenhol gyönyörű szalon van vendégfogadásra, hatalmas étkező a családi látogatásokra, franciaágy a szülőknek, vagyis csupa olyan dolog ami nélkül mi vígan meglennénk, csak legyen pár kis szoba, ahol lakhatunk, lehetőleg külön, de legalábbis külön ágyban töltve az éjszakáinkat.

Ahogy múltak az órák és jártunk lakásról lakásra (sehol sincs lift, ellenben mindenhol rengeteg lépcsőt kell megmászni és ha már az elején egyértelmű is, hogy nem vesszük ki a lakást, akkor is leültetnek még egy kis small-talk-ra) egyre közelebb kerültem a bizonytalanság mélységes szakadékához, melynek a szélén azzal szembesülsz, hogy szimplán le sem ugorhatsz, mert itt még ahhoz is újabb lépcsőket kell megmásznod. És ha elég sokszor kellett azt mondanod, hogy „Nem, ez túl drága/kicsi/nagy...”, akkor már nincs erre energiád, egyszerűen csak összerogysz a hostelben, miután az utoljára meglátogatott lakást bútorok nélkül is szépnek és megfelelőnek találod, bár tudod, hogy csak a kétségbeesettségedet akarod valamivel elleplezni saját magad előtt, mérsékelt sikerrel.

Úgy terveztem, csak 1-2 órára beugrom meginni egy sört valahol...

Kis késéssel (10 perc) megérkeztem a Burger King elé. A többieknek szerencsére még több idő (plusz 1 óra! - újabb megerősítés, hogy jó helyen vagyok) kellett. Így 9 körül bemutatkozás mindenkinek – és a névmemóriám csődje, hiába hasonló a helyzet (egy csapat idegen egy forgalmas közegben a félév elején), mégsem kezdhettünk névtanulóssal. Gyors Döner egy jónak mondott helyen az Istiklal-on aztán irány egy házibuli néhány Erasmusossal kiegészülve. >Matyi társasága egy olyan diákszervezetnek köszönhetően jött létre, amely külföldre közvetít diákokat szakmai gyakorlatra< Az egyik Erasmus Guy Johannes Rostockból. Faculty: Medicines, 4^th year. Na ő mesélt nekem az ESN Houseról.

Az ESN House egy Erasmus kolesz, merthogy az ESN az Erasmusos Hallgatók Hálózata, mint megtudtam elég sokfelé. >gondolom, ahova Erasmussal lehet menni, ott rögtön terem egy-két vállalkozó kedvű helyi hallgató, hogy EU-s támogatásokból biztosítsa a vég nélküli, nemzetközi bulizást, meg persze a külföldi diákoknak is segítséget nyújtson, minden félévben új barátnő(ke)t verbuválva közülük< és működtet egy ilyen intézményt egész kedvezményes áron. Nekem legalábbis ezt sugallta, hogy Johannes ott hagyja a craigslist.com-on talált 450 YTL-s szobáját egy ágyért, egy ismeretlen cseh fiúval közös szobában.

A lakás, amit avattunk, egy török páré egy ház 8. emeletén nem elhanyagolható méretű terasszal. Kilátás? Hát akadt egy kicsi, de mindenki döntse el maga, tetszik-e.

Itt tudtam meg egyébként, hogy ha mázlim van és kifogok egy jó ajánlatot, akár 4000 forint körüli összegért Ciprusra repülhetek a Pegasus Airlines-zal. Ezt egy Isztambulban tanuló, ciprusi fiútól, kinek nem emlékszem a nevére. Ahogy a lány nevére sem, akinek a búcsúbulija volt. Ugyan sosem találkoztunk korábban, de azért valamikor az este folyamán készült rólunk egy fotó, amin épp belém karol – ragaszkodott hozzá. Biztos mély nyomot hagytam benne.

Ahogy elkezdett cseperegni az eső (az első napokban kötelező jelleggel mindennap esett párszor, csak röviden többnyire, a szombatot leszámítva, de ott ugye még nem tartunk) bevonultunk. És mivel a németországi török-kérdést már átbeszéltük, Johannes újabb témát húzott elő a tarsolyából, méghozzá a gyakorlatát, amire már első napja alkalmából el is küldte az egyeteme. Egy Fül-Orr-Gégészeti ügyelethez volt szerencséje, ahol a különböző eszközöket, amelyekkel a páciensek előbb említett testüregeiben és környékén turkálnak, négy-öt emberenként el is öblítik (ki akar idejönni egy alapos kivizsgálásra?) és egy garatkörnyéki beavatkozásnál úgy kellett valamilyen ott futó cuccot elvágnia, hogy nem értette, mit kiabál az orvos, akinek asszisztált – nem beszél törökül, a doktorúr meg angolul. Én ekkor döntöttem el végképp, hogy itt nem megyek orvoshoz, az biztos.

Egy érdekes párbeszéd szakította félbe az orvosi horrort:

- As I went to Europe... - kezdte volna a történetet a házigazda török barátnője.

- Sorry to interrupt you, but you are in Europe, geographically. - szólt közbe Clémance.

- Geographically, yes. But politically, we are not.

Nagyon kíváncsi lettem volna erre az eszmefuttatásra, de Clémance ekkor felugrott, hogy ideje elkezdeni a bulit, ne filozofáljunk és feltekerte a hangerőt az eddig csak a háttérben szóló magnón.

Hajnal 3 körül indultunk el vissza Taxival. Az egyetlen apró gond, hogy 5-en voltunk, de ezt elég könnyen áthidaltuk. Mondjuk itt jegyezném meg, hogy Clémance egy nagyra nőtt srác, arányos, de nagy. Nem volt túl jó ötlet, amikor beült mellénk 4.-nek hátra. De máshogy sem lett volna kényelmesebb. Nem számítottam rá, hogy az este végére ilyen közel kerülünk egymáshoz a németekkel. ;) Ők még mentek tovább bulizni, de nekem másnap lakást kellett találnom, ergo a hostel felé vettem az irányt, egyébként is csak 1-2 órára terveztem...

Az mennyire vicces, amikor második napja vagy Isztambulban, kétségbeesetten szállás után kutatva és a bátyádnak eszébe jut, hogy van 8 török spanja, akik lehet hogy tudnának segíteni? (mindezt a facebook-on chatelve)
És amikor kiderül, hogy valószínűleg tudnak, csak meg kéne nekik adni egy török telefonszámot, amivel még azért nem rendelkezel, mert a Vodafone nem tudja aktiválni a SIM kártyád az áradások miatt?? (Ez volt az elős és talán egyetlen pont, ahol éreztem az évszázad árvizének hatását)

És akkor ehhez csapjuk még hozzá, hogy a délelőtt felkeresett Remax iroda „leggazdaságosabb” ajánlata egy 2 szobás lakás volt 1500€-ért. Azt hiszem nem kell magyaráznom, mennyire is éreztem biztosnak a lakásratalálásom... Bár azért Milán spanjai és Hakan (Márk egyik helyi spanja, akivel megbeszéltük, hogy szombaton eljön velem albit keresni, talán mégiscsak könnyebb lesz egy törökkel az oldalamon) is a remény újabb sugarait sejtették gondolataim aggodalmaktól sötét egén, de mérsékelten voltam nyugodt. Úgyhogy úgy döntöttem, a Matyi által előző este megemlített housewarming and goodbye party épp jókor jön! Hátha még esetleg valami hasznos infót is kapok lakásügyben.

Pénteki napomat a Remax irodáinak feltérképezésével indítottam – Andi tanácsára, aki egyike azon nem éppen keveseknek, akik látatlanban, ismeretlenül is segítettek, köszönöm -, ami nem volt egyszerű, mivel ezek az irodák egymástól függetlenül működnek (néha talán épp egymás konkurenseiként), így nincs a központi honlapon egy normális térkép, amin mind fel lenne tüntetve. Egyesével végig kell látogatni az oldalakat, ahol szintén nincs mindenhol térkép, így különböző utcaneveknek kéne valamit mondania, illetve a googlemaps-nek. Szeretném kihangsúlyozni, hogy ekkor még csak 1(!) napja vagyok az országban, ergo a térképek sem feltétlenül nyújtanak biztos támaszt. De persze megoldás itt is van: előveszem az elveszett diák arcot és megkérem a hosteles lányt, hogy segítsen kiigazodnom a térképen.

Az adott iroda ügyében nem tudott segíteni (és figyelmeztetett, hogy valószínűleg nagyon drágán ajánlanának valamit – ezt akkor még nem hittem el), de megmutatott egy újabb ingatlanos honlapot és fel is hívott egy-két helyet a saját telefonjáról. Aztán kiderült, hogy van egy lakása, amit szobánként bérbe ad summa 300€-ért (bills and internet included), ergo ha Jeff (kiléte még egy kicsit hadd maradjon rejtély) belemegy az osztozkodásba, akkor 150€-ért van helyem, közel a központhoz, mindenféle földi jóval. Megbeszéltük, hogy másnap megmutatja, majd elindultam az első, általam megközelíthetőnek ítélt Remax iroda felé.

Visszatérvén a hostelbe első isztambuli élményeimmel a memóriakártyámon, leültem a közös helységbe netezni.

Bejelentkeztem a Facebookra (ez itt a reklám helye) és látom, hogy Thomas Delorme on-line. Ő az egyik francia fiú, aki szintén a Bogazicin fog tanulni, de egy darab profilkép nincs róla FB-n (ezért most ide sem teszek!), úgyhogy azon kívül, hogy ismeri Jeff-et (bemutatása később), csak azt tudtam, hogy már pár napja ott van. Írtam is neki gyorsan, hogy megérkeztem.

- Great! And where are you staying

- At a hostel near Taksim Square.

És ekkor megszólalt a srác mellettem: „Matí?”

Nos igen, kicsi a világ.

Váltottunk pár mondatot, amolyan udvariaskodó formaságokkal megtűzdelve, de az kiderült, hogy ő előreláthatólag összeköltözik 2 török sráccal, akikkel nemrég ismerkedett meg. Az első benyomásom róla: teljesen közömbös. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem csatlakozni hozzájuk egy sörre, de nem éreztem, hogy kíváncsi lennék rá(juk).

Hajnal fél 2 körül úgy döntöttem, lassan ideje lefeküdnöm. Megfogtam hát a csomagjaim, amelyek még mindig a recepciónál pihentek és reménykedve szobatársaim időközben bekövetkezett visszatértében felmásztam az elsőre. 102-es szoba, kilincs lenyom, az ajtó nem nyílik. Újabb nekifutás, sikertelen. Lementem hát megkérdezni a hosteles srácokat, hogy nincs-e pótkulcs, mire közölték, hogy azokat is mind kiadták, de nem létezik, hogy nincs még a szobában senki – bennem ekkor az gondolat fordult meg (azon kívül persze, hogy leendő szobatársaim egyike pszichopata és miután megetette a szobában valakivel a saját agyának egy szeletét most épp a nyomokat próbálja eltüntetni), hogy tényleg képesek kiadni MINDEN kulcsot?! Nos emberünk határozott léptekkel feltrappolt a lépcsőn és nekiesett az ajtónak. Azt a dörömbölést a 6.-on is gond nélkül halhatta mindenki és itt már imádkoztam, hogy inkább ne legyen senki a szobában, minthogy valakit ennyire durván ébresszünk fel (hogy aztán bosszúból jót lakmározzon belőlem); hát nem is volt. Mintegy 15 perc dörömbölés és ajtórángatás után megjelent a másik éjszakás a hostelből csillogó szemekkel és kezében egy kulccsal. Mégsem adták ki mindet.

Élőben még sosem láttam ilyesmit. Egyrészt furcsa volt, hogy egy alapvetően keresztény kultúra gyermekeként bemehetek egy ilyen szertartásra és megnézhetem azt. Eszembe jutott, amikor a Montserrat-n sikerült beülnünk egy misére a világhírű fiúkórus pihenőnapján (továbbra is szégyellem magam, hogy nem olvastam el előbb az útikönyv idevonatkozó passzusát) és mennyire idegennek éreztem magam. És mennyire más ez most. Azt nem mondanám, hogy megtaláltam a belső békém vagy új otthonra leltem. Csak azt, hogy ez egy sokkal közvetlenebb közeg. A lámpák egészen mélyre vannak engedve. Így az egész, egyébként óriási tér szoba jellegűre zsugorodik. Nem magasodik föléd a hatalmas egyház megfélemlítő erejét demonstrálva, nincs jelentős távolság a szertartás vezetőjétől, az emberek karjai összeérnek, mindenki szorosan a másik mellett, pedig bőven lenne hely távolabb állni, mindenféle korú férfi egymás mellett (a nők számára külön rész van elkülönítve) a kisgyermektől az aggastyánig. Valahogy az egész valódibb, kevésbé szertartásos, sokkal inkább élő. Itt éreztem meg azt hiszem, hogy miért is ide jöttem, miért is Isztambult választottam. És nem bántam meg!

Hát nem ilyennek képzeltem a város szívét. A tér közepén konkrétan semmi. Körbe egyik oldalt magas épületek, egy buszmegálló, egy kisebb tér egy szoborral meg arrébb még néhány páremeletes épület. Kis kiábrándulás, se nagyváros-, se oriental-feeling. Ez biztos sértő lehetne a helyieknek, ha tudnák, miről is beszélek, de nekem Dunaújváros jutott eszembe, a Dózsa Mozi környéke, ahol a pesti buszok megállnak.

Azért nem szontyolódtam el teljesen, hiszen nemrég láttam az Hagia Sophiát és egyébként is meg kell találnunk egymást Matyival, úgy, hogy még sosem láttuk egymást és erre Zsófika felhívott, hogy nem ér el Matyi telefonon, aki egyébként épp Timivel beszél, akivel épp Zsófi beszél. A kedvencem a „mi van rajtad?” kérdés volt. Zsófi vitt ki ugyanis Ferihegyre és bár köztudottan nem vagyok egy egyszerű eset, ha a megjelenésemről van szó, de most nem öltöztem át a reptéren. Egyébként meg azt hiszem elég feltűnő voltam a két nem éppen kicsi csomagommal egymáson. Egy férfi azt hitte árulok valamit.

Matyi végül megtalált és a hostelbe is egész könnyen eljutottunk. Élőben is ugyanolyan szimpatikus, mint amilyen azalapján volt, hogy ismeretlenül is már mennyit segített. A hostelben már vártak, épp csak a szobába nem tudtunk bejutni, mert a szobatársaim elvitték az összes kulcsot. Nem baj, a csomagom otthagytam – természetesen az értékeket kivéve, azok innentől minden nap velem voltak – és elindultunk körbenézni A városban. Az első állomás a Simit Sarayi volt (péksütemény palota), ahol megkóstoltam a répás-fahéjas péksüteményt, amit nem kellett volna. (Bizarrul hangzik az összeállítás, az is, és az első fogyasztás függőséget okoz!) Megnéztük a Galata Tornyot, ami majd másfél évezrede áll itt és a látogatása a törökök számára féláron van (szimpatikus módja a kulturális nemzeti büszkeség nevelésének), majd átsétáltunk a Galata hídon, ahol emberek éjjel-nappal pecáznak egymás hegyén-hátán. És ami alatt kávézók és bárok várják vízipipázni és megpihenni az újdonságra vagy éppen szokatlanra vágyó vendégeiket igazán eredeti kilátással. Aztán bementünk az Új Dzsámi-ba, amikor megszólalt az esti utolsó imára hívó ének.

Na jó, nem is olyan nagyok. Szeptember 10-én felszálltam a gépre Ferihegyen és az is velem, bár majd 1 órás késéssel, de nem is ez a lényeg. Ez volt az első utam a Malévvel.

Sajtos szendvics, narancslé, egy BME-s tanár mellettem, akinek elkértem a tollát, hogy elkezdhessek képeslapokat írni – hoppá, máris ellőttem az első meglepetést, de szerencsére nem teljesen – zöld biztonsági öv, ami megy a pólómhoz (a Malévhoz öltöztem) és valami megmagyarázhatatlanul nyugodt izgalom. Út közben Kiscsillag-ra pihentem egy kicsit, amíg a monitorokon követtem, hol is tartunk épp 1044 km-es utunkon. Ha belegondolok ez nem is olyan nagy távolság, olyan mintha 4-szer hazautaznék meg vissza Pestre, aztán még elugranék Mamiékhoz is. Szóval nem is vagyok olyan messze.

A tanár úr mellettem élénken érdeklődött a légiutaskísérőknél, mi is a helyzet az évszázad árvize után, be fogunk-e jutni tömegközlekedéssel a városba. De ők nem tudtak róla semmit (első feketepont a Malévnak), én viszont megnyugtattam, hogy biztos semmi gond, hiszen Matyi (Zsófi barátnőjének, Timinek a barátja, aki kint van gyakorlaton) nem említett reggel semmit ezügyben, amikor először felhívott. Nem mondott semmit, azt leszámítva, hogy mégsem aludhatok a koleszban, ahol ők vannak elszállásolva a gyakorlat idejére – pedig már vagy egy hete úgy volt, hogy onnan indulok majd lakáskereső körutamra -, mert a management aznap reggelre meggondolta magát. Hát innen is üdvözlöm a kedves igazgató urat, tehet egy... Namindegy! Már úgy szálltam fel, hogy Matyi elintézte a hostelt és megbeszéltük, hogy 6-kor találkozunk a Taksim téren.

Ez deles indulással egészen későinek tűnt, de gondoltam majd kitöltöm valamivel az időt. Aztán be kellett látnom, hogy nem kell különösebben sokat agyalnom időkitöltés ügyében, hiszen a Malév késett 1 órát, itt egyébként is 1 órával később van és ha mindehhez hozzávesszük, hogy hozom a formám és bénázok egy kört (jelentem megtettem: csak akkor lépj ki a reptér területéről, ha már BIZTOSAN nem akarsz visszamenni!) és nem tolakodok fel az első tömegközlekedési eszközre, ami jó irányba megy, akkor egészen könnyedén előfordulhat, hogy 17:50-kor érkezem a kijelölt térre.

És akkor az első órám elsői:

Első gép, ami utánunk leszállt: Czech Airlines Prágai(!) gépe

Első megszólítás: Other Nationality – a reptéren az útlevél/vízum ellenőrző ablak felé kígyózó sorokból nem sikerült elsőre eldöntenem melyiket is válasszam

Első WC látogatás: még a reptéren (itt olyan furán szélesek a piszoárok)

Első hír a csomagokra várva, mely megjelenik a kijelzőn: uruguayi meleg párok adoptálhatnak gyerekeket

Első csomag, amely lekerült a futószalagról: az enyém!!! Ilyen sem volt még.

Első e-mail haza: még a reptéren, egy airport shuttle társaság irodájából – nem éltem az általuk méregdrágán kínált, bár nyilvánvalóan színvonalas szolgáltatással, bár úgy tettem, mintha hajlanék rá

Első metrós benyomások: tetszik, easy-to-use tényleg(!) és még a csomagommal is kényelmesen elfértem – itt ki kell egészítenem a másodikkal: tömegközlekedési kultúra itt konkrétan nincs! Az ember azt hinné kriminális az otthoni „nem engednek leszállni, mert azonnal tolakodnak is fel”, nahát jelentem, az otthoni kutyafüle ehhez képest! Ennek megfelelően néhány lábon átgázoltam nem csekélyke csomagommal.

Első „Isztambul!”-élmény: Hagia Sophia a villamosról – "Á biztos csak tévedek! Nem! Tényleg!!!"