Hakan egy rendkívül segítőkész figura. Olyan, mintha egy mesefigura veszett volna el benne, aki bármelyik pillanatban előtörhet. Kedves, mosolygós és határtalanul türelmes. Először találkoztunk, szombat dél volt, ráadásul még javában tartott a Ramadán (ez mindössze annyiban befolyásolta utunkat, hogy megálltunk egyszer imádkozni egy emeleti szobában), sosem láttuk még egymást azelőtt (ám hála a facebooknak és végtelen narcizmusomnak, ami nem kevés feltöltött fotóban manifesztálódik, Hakan felismert), még esni is elkezdett (olyan istenesen), de semmi sem akadályozhatott meg minket abban, hogy elinduljunk lakást keresni.

EMLAK – ez volt az első szó, amit megtanultam, merthogy ezt kellett keresnem mindenfelé. Ingatlanügynökséget jelent, azaz bővebben egy irodát, ami lehetőleg kicsi, de mindenhol leültetnek, kedvesen elcsacsognak török kísérőddel, mert nem beszélnek angolul (az egyik helyen beszéltek németül, ergo elő kellett kapnom hirtelen a némettudásom és egész jól ment), de nagyon kedvesek, meg mosolyognak sokat (mondjuk a közvetítői díjért, amit bezsebelnek egy-egy lakásért, tegyék is meg) és mindenféle lakást szívesen megmutatnak, ami a rezervációs áradnál, áratoknál drágább. De persze „Alaphelyzetben beleférne, csak mivel bútorozva szeretnétek és csak 4-5 hónapra, hát ez a két tényező sajnos emeli az árat”. Arról nem is beszélve, hogy a helyi diákok jellemzően otthon vagy kollégiumban laknak, ergo többnyire csak cserediákok bérelnek, -nagy részük garzont, abból van is dögivel- a lakáspiacon tehát nem mondhatni, hogy hemzsegnének a mi igényeinkre tervezett lakások. Mindenhol gyönyörű szalon van vendégfogadásra, hatalmas étkező a családi látogatásokra, franciaágy a szülőknek, vagyis csupa olyan dolog ami nélkül mi vígan meglennénk, csak legyen pár kis szoba, ahol lakhatunk, lehetőleg külön, de legalábbis külön ágyban töltve az éjszakáinkat.

Ahogy múltak az órák és jártunk lakásról lakásra (sehol sincs lift, ellenben mindenhol rengeteg lépcsőt kell megmászni és ha már az elején egyértelmű is, hogy nem vesszük ki a lakást, akkor is leültetnek még egy kis small-talk-ra) egyre közelebb kerültem a bizonytalanság mélységes szakadékához, melynek a szélén azzal szembesülsz, hogy szimplán le sem ugorhatsz, mert itt még ahhoz is újabb lépcsőket kell megmásznod. És ha elég sokszor kellett azt mondanod, hogy „Nem, ez túl drága/kicsi/nagy...”, akkor már nincs erre energiád, egyszerűen csak összerogysz a hostelben, miután az utoljára meglátogatott lakást bútorok nélkül is szépnek és megfelelőnek találod, bár tudod, hogy csak a kétségbeesettségedet akarod valamivel elleplezni saját magad előtt, mérsékelt sikerrel.