Nagyon szerettem ezt a blogot, és nagyon szeretem Isztambult, ahol volt szerencsém fél évet eltölteni. Az isztambuli félévem azért lett olyan élményekkel teli, mert csodás emberekkel találkoztam. Most ezek miatt az emberek miatt írok, akikről már olvashattatok itt, hallhattatok az élménybeszámolóimban, vagy egyszerűen csak kedves emlékek fűznek hozzájuk; fiatalokról és idősebbekről, akik hozzátettek valamit ahhoz a bő 5 hónaphoz, amit kint töltöttem, és hozzám is; azokról, akik ma 17. napja járnak ki a Taksim térre, a Gezi parkba, ami mindössze 5 percre van az egykori otthonomtól, akik most küzdenek valamiért, amit a legtöbbünk itthon magától értetődőnek tart(ott).
Május utolsó napjaiban békés tüntetés indult egy, a város közepére tervezett bevásárlóközpont építése ellen. Ezt a bevásárlóközpontot a Taksim tér mellett, a Gezi parkban akarták (akarják?) megépíteni. Tökéletes központi fekvés, turistaközpont, az európai oldal szíve, minden bizonnyal gyümölcsöző vállalkozás... lett volna. Lett volna, ha az emberek nem akarják megvédeni a parkot.
Számomra nem ez a park volt a legfontosabb, mert bár közel volt, de valahogy mégis mindig az volt az érzésem, hogy ez a park csak úgy ott van, valaki beletette a városképbe, hogy legyen valami zöld, hát megépítették. Nem olvastam itt órákat, nem mentünk ki piknikezni, egyszer voltunk csak ott huzamosabban, amikor könyvfesztivál volt ott. Nem mellesleg én akkor láttam ott először ilyet:
Igen, rendőrségi tank. Az ilyenek mostanában elég gyakran és egyszerre többen is mozognak arrafelé, mert valaki(k)nek nem tetszik az egyre gyarapodó tömeg.
Az egész tüntetés azért indult, mert ezt a számomra művi parkot nem szerették volna beépítve látni az emberek. Ahogy mi sem örülünk annak, ami épp a rómain zajlik. Persze nem csak arról van szó, hogy építenek-e bevásárlóközpontot civil párbeszéd nélkül, Európa 2010-es egyik kulturális fővárosa közepére, soksoksoksoksok pénzből, ami gigaprojekt, munkalehetőség, annál is nagyobb bevételi lehetőség etc. Ez az építkezés lett a kormányzati önkény szimbóluma, egy gigaprojekt, ami a kormányközeli vállalkozások anyagi érdekeit szolgálja, ami mögött az emberek nem csekély mértékű korrupciót vélnek felsejleni, amire semmi ráhatásuk, amibe semmi beleszólásuk.
Május 31-én éjszaka a rendőrök lerohanták a parkot, a parkban tartózkodó tüntetőket (az elszántabbak sátraikban aludtak) kirángatták, felgyújtották a sátraikat és náluk lévő személyes tárgyaikat, már ekkor is bevetettek könnygázt (amivel azóta sem spórolnak) és a vízágyúkat sem pusztán díszként vitték magukkal -a tüntetők az ezt megelőző napokon fákat ültettek és egy spontán fesztivál vette kezdetét, melyet a rendőrök a kezdetektől próbáltak feloszlatni.
Ennél a támadásnál érezték úgy többen is a barátaim közül, hogy a miniszterelnök hadat üzent az ellenszegülőknek, akik nem tűrik szó nélkül a döntéseit, és ha a park nem is fontos nekik, szabadságuk, függetlenségük és jogaik fontosak. Mivel a török média mélyen hallgatott az este történéseiről, a Facebook és a Twitter lettek az élő közvetítés csatornái. Én is a Facebookon keresztül kezdtem követni az eseményeket, a török ismerőseim bejegyzéseit olvastam végig, rengeteg képpel a rendőri túlkapásokról, pedig az még csak a kezdet volt.
Pusztán csak megjegyezném, hátha valaki nem olvasta a szakdolgozatom, hogy a török média hallgatása nem olyan meglepő, ha az ember tisztában van pár dologgal a médiavállalatokat és a piac szabályozását illetően. A teljesség igénye nélkül:
- A médiavállalatok több szektorban is érdekelt csoportok kezében vannak, a csoport egyéb tevékenységeinek népszerűsítése így olcsón kivitelezhető (egyéb tevékenységeinek sikeressége szempontjából pedig nem éppen hátrányos, ha nem bírálják a politikai és gazdasági vezetést) → a kormánykritikus hangokat (is) megszólaltató médium mögött álló vállalat csúnyán megütheti a bokáját.
- A terrorellenes törvény (TMY) értelmében könnyedén bélyegezhető bármely csoportosulás terroristának, a terroristák üzeneteit közvetítő médiumokra pedig igen súlyos pénzbírság szabható ki (nyomtatott sajtó esetén ez az adott kiadványból származó bevétel 90%-át is elérheti, valamint a főszerkesztőt is megbüntetik, az orgánumra kirótt bírság felére), ezt a kockázatot pedig nem szívesen vállalják az amúgy sem éppen szárnyaló médiaiparban.
- A török nemzet fogalmát, a köztársaságot, az országgyűlést, és a rendvédelmi szerveket külön törvény védi (a 301-es büntető törvény), 6 hónaptól 2 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegetve az elkövetőket, akik akár külföldiek is lehetnek, sőt, volt már arra is példa, hogy a nevezetteket sértő mű fordításáért a fordító ellen indítottak eljárást → gondolom nem kell tovább magyaráznom, hogyan lesz egy, a politikai vezetés ellen irányuló tüntetés közvetítéséből törvényszegés.
Szóval a mainstream média helyett a közösségi média lett a tüntetők eszköze a közlésre. Nem kellett sokáig várni arra se, hogy a téren és közelében elkezdjék zavarni az adatforgalmat, ezzel próbálva lassítani a képek, videók, hírek terjedését. Mindeközben a Taksim téren napról napra nőtt a tüntető tömeg, amelyben különböző értékrendű, ízlésű, érdeklődésű csoportok keveredtek a közös cél érdekében, hogy a politikai elit önkényuralma ellen felemeljék hangjukat. Az ellenállás első hetének végére más török városokban is elkezdődtek a tüntetések, egyre megrázóbb fotók és videók láttak napvilágot a rendőrök brutális fellépéséről. Eddigre már szinte minden török barátom beszámolt róla (volt aki képpel is illusztrálta), hogy milyen érzés, amikor a könnygáztól ég a szemed, alig kapsz levegőt, és arról, hogy ilyenkor más tüntetők készségesen megosztják a saját fortélyaikat a tünetek enyhítésére. Már azt is tudom, hogyan kell házilag gázmaszkot készíteni műanyag palackból.
Sajnos nem lehetek most ott, de a blogon keresztül megpróbálom megtenni, amit kértek, mégpedig azt, hogy közvetítsek a média helyett. Megosztok majd további videókat és fotókat (nem csak linkek formájában mint most) és személyes bejegyzéseikből fogok szemezgetni. Ők most is kint vannak az utcán.
Így írtok ti