Na nem csak azért mert Mandi ma töltötte a 23-at ööö... akarom mondani a 17-et /ezúton is szeretnék Boldog Vénülésnapot kívánni Öreglány! ha hazamentem, megünnepeljük/, és a Malév sem kecsegtetett semmi jóval /igazából egyáltalán nem kecsegtetett semmivel/, mégis azt hiszem, hogy (1) vagy magamhoz képest is rettentően elragadó voltam ma (2) vagy ez a szerencsenapom a szemeszterben.

Képtelen beszámoló következik. Vigyázat, hosszú!

Az egész ott indult, hogy nem aludtam mára virradóra semmit. Ez azért volt, mert a törököt eléggé elhanyagoltam és mindezek mellett még Jeff is hazament ma, ami miatt még gyorsan el kellett mennünk tegnap vacsorázni. /Itt jegyezném meg, hogy amikor már épp kezdtem volna belegondolni, hogy lassan elkezdenek hazaszállingózni az emberek és véget ér ez az egész (Jeff ugyan nem az egyetemi bagázs része, ez a Jeff egy brazil AIESEC-es, újságíró gyakornok) és már-már az elérzékenyülésig hajszoltam volna magam, Jeff bejelentette, hogy egyébként 2-án visszajön még 2-3 napra, csak ez eddig mindig kiment a fejéből. Egyébként meg nekem még van itt 2 hónapom mielőtt hazamegyek - ha minden jól alakul -, ergo kb a közepén vagyok az egésznek, ami mondjuk azért is fura, mert Bea meg Mandi lassan már végleg hazafelé tartanak Prágából, nade ezen ne is gondolkodjunk tovább!/ Szóval elég későn értem haza és még később álltam neki a török házimnak és végül arra jutottam, hogy 1,5-2 órára nem fekszem le, mert ezzel a próbálkozással már egyszer megbuktam a héten, egészen konkrétan az előző éjszaka.

Szóval 0 óra alvás és pár kör Fekete Özvegy után, a balkonra kilépve örömmel konstatáltam, hogy 1 hét hómentes tél után máris tavasz van /vagy csak az ősz éli reneszánszát/, úgyhogy pulcsi-széldzseki párosításban útnak is indultam.

A buszállomáshoz menet láttam, hogy a buszom a pirosnál áll, ami még kb 4 másodpercig piros. Hát nekiiramodtam /még szerencse, hogy edzésben vagyok! ;)/ és bár a lámpa már zöldre váltott, a sofőr még felvett. Ez mennyire fog hiányozni otthon!

Miután megreggeliztem az egyetemen - ahova talán eddig csak egyszer érkeztem ilyen korán - és megittam a frissen facsart narancslevem (idilli, nem?!), 10 perccel az óra kezdése előtt beültem a terembe. Ahol egyetlen ismerős arc sem volt, pedig az egyik srácot láttam megérkezni. Mintegy 15 perc után leesett, hogy a 30 körüli, törökül beszélő leányzó nem lehet azonos az 59 éves professzorommal, akivel egyébként sürgős megbeszélnivalóm volt /ezért mentem be időben/ és egy emelettel feljebb meg is találtam az órám. Mérsékelten volt ciki kimászni az előzőről /nyilván a terem közepéről/, de ennyi belefér.

Majd ezt az órát majdnem végigleveleztem Anival, akivel most találtunk egymásra a Facebook-on is, a gép kibírta, a többiek meg csodálkoztak, milyen vadul jegyzetelek. Az óra végén odamasíroztam a profomhoz, hogy bár itt leszek vizsgaidőszakban, de azért lehetne, hogy éljek a korábban hazamenő Erasmusosoknak felajánlott kedvezménnyel, vagyis, hogy vizsga helyett még egy esszét beadjak. Jóformán be se fejeztem a kérdést, mondta, hogy semmi probléma és mivel itt leszek, ezért ráérek a vizsga napján leadni. /azt hozzátenném, hogy előbb el fogok vele készülni, mert ugyanabból a témából írom, amiből a PSB beadandómat - nemzeti identitás - csak kicsit más szemszögből, de ugyanaz a szakirodalom; 2 legyet.../

Ezután irány a töröktanárnő /aki tulajdonképpen még diák/, aki mivel épp összevont órát tartott, nyilván nem volt elérhető. Leültem hát az épület elé, ahol megjelent Selim a PSB kurzusomról (Zsófi és Dius látta Çengelköyben "azon" a napon) és közölte, hogy mivel ő tanszéki asszisztens, így nem kell megvárnunk, hogy kinyissák az ebédlőt a diákoknak, bemehetünk az iagzolványával. Ebéd közben tök jót beszélgettünk, neki is elsírtam a Malév-sztorit, bár már sokkal kevésbé letörten, mint ahogy tegnap tettem volna. És sikerült némi intézeti pletykát is begyűjtenem, ami a későbbiekben még segítségemre lesz a misszióm teljesítésében - el akarom érni, hogy kicsit értelmesebben oktassák a statisztikát, szegény diákok nem csodálom, hogy utálják, ha egy félévben, heti 4x50 percben akarják beléjük verni a stat1-2-t és SPSS 1-2-t, ráadásul teljesen logikátlanul, normális feladatgyűjtemény nélkül.

A töröktanárnőt végül óra előtt sikerült elkapni, aki amikor meglátott egy csodálkozó "Neredesin?"-nel fogadott, vagyis "Hol jártál /báránykám/?" Miután töredelmesen elnézést kértem minden hiányosságomért, előhúztam azt a 8 olalnyi házit a táskámból, amivel el voltam maradva - és ami miatt nem aludtam tegnap este -, majd biztosítottam afelől, hogy innentől mindig ott leszek az óráin (a szerdaiakat kivéve ugyebár, mert akkor társstatom van - az Erasmus koordinátorommal, akinél óralátogatásból egyébként nem állok jól és azt sem csípi különösebben, hogy láthatóan mással foglalkozom órán, de ha már ennyi időt szenteltem otthon a statisztika rejtelmeinek mély és alapos felfedezésére, akkor nem fognak lekötni az alapok, bocsi) és visszatérve a törökre, bevallottam, hogy a múltidő még homály (múltheti anyag), de a hétvégén megtanulom azt is. Erre közölte, hogy jó, de nyugodtan keressem fel hétfőn egy személyes konzultációra és akkor szívesen elmagyarázza, amiről egyébként lemaradtam - 3 hét anyagát!

Na ezek után némi késéssel irány a társstat, ahol megintcsak az "innentől akkor angolra váltunk" üzenet hangzott el röviddel a megérkezésem után. De aztán megkérdezte a tanárnő, hogy zavarna-e, ha mégis törökül vitatnák meg a z és t érték kiszámítását, mire megnyugtattam, hogy a legkevésbé sem, de azért tett egy csípős megjegyzést arra, hogy nem voltam tegnap órán illetve árgús szemekkel (így kell ezt írni?) figyelte, hogy mit matatok a gépen, amire alibiből megnyitottam a Dius által a képletgyűjteményből kifotózott oldalakat, de azt hiszem az alapmutatók kiszámítási módjai mérsékelten témábavágóak és mivel továbbra is rajtam tartotta fenyegető tekintetét, nem tudtam Zsófival gtalkolni. Az óra végén pedig megindítottam az első támadást. Miután kifejtettem, hogy miért is olyan rettentően hasznos számomra ez a nyilvánvalóan érdektelen kurzus (a könyvem a mai óráig szűz volt, mondjuk ez ki is ütközik a vizsgán, definíciókon elbukott pontjaimon), meséltem neki egy kicsit arról, otthon hogyan is tanuljuk a statisztikát. A feladatgyűjtemény említésére mohó vágy csillant a szemében, de el kellett szomorítanom, sajnos nem hoztam magammal otthonról - de utánanézhetnétek, hogy van-e angol változata. A falovat (milyen stílusos így, Trója szomszédságában), azt hiszem, sikerült becsempészni, még egy két ilyen beszélgetés és megindul a kőkemény harc.

Aztán jött az SPSS előtti lyukas órám, ami alatt Mandit gtalkon is felköszöntöttem - miután volt egy egészen érdekes, kissé zavarbaejtő beszélgetésem Gözdével, akivel egyik nap egy asztalnál ebédeltünk és egyébként ő (is) jár a társstat kurzusra -, majd pontban 3-kor letettem a gépet, összetekertem a töltőt, be a táskába és irány a helyi sóház. Az órán édesnégyesben elbeszélgettünk az amerikai népességről, megtaláltuk a Windowsba ágyazott számológépet, amit meg is tanultunk használni, majd megkönnyebbülve indultam haza a jólmegérdemelt alvás reményében.

A buszon elszundítottam és a tervezettnél pár megállóval később sikerült leszállnom. Majd 3 metrómegállót kellett már csak ébren kibírni hazáig! Itthon épp felújítják a lépcsőházat, ergo korlát nincs, így a falnak támaszkodva vonszoltam fel magam a 3.-ra. Lefekvés előtt mindenképp be akartam számolni tanáraim mérhetetlen jófejségéről, ezért a netbookot gyorsan elő is kaptam - volna, ha a táskámban lett volna.

Egy pillanat alatt felébredtem. Gyanús lett hirtelen minden körülmény, majd végiggondoltam a napom /azt mindenképp ki kellett zárni, hogy ellopták, az nem lehet, még a meóriakártyám is benne volt mind a megközelítőleg 1000 képpel, amit itt meg Athénban készítettem, a régebbiekről nem is beszélve/ és arra jutottam, hogy bár ennyire nem lehetek hülye, de mi van, ha otthagytam a töri tanszék előtt, miután Mandi elment vizsgázni. Ez az egyetlen lehetőség lebegett előttem azalatt a végtelenül hosszúnak tűnő út alatt, amíg mentem vissza az egyetemre. Metrótól buszig futás majd türelmetlen toporzékolás, hogy hol jön már a buszom, majd dugó. Talán még sosem siettem ennyire. Az emeleti ajtó zárva, próba alulról, áttörni az ajtonállókon, felrohanni az emeletre és az egyébként már sötét folyósón, a fekete széken ott várt rám a fekete tokjában. Először azt hittem, csak hallucinálok, majd egy kicsit megnyugodtam. Töltöttem magamnak egy teát a folyósón majd nem kicsit megkönnyebülten, de az idegtől még mindig remegő kezekkel elindultam vissza a buszhoz, szorosan magamhoz ölelve őt. A teám felét kilögyböltem, mire iható hőmérsékletűre hűlt, úgyhogy leültem ott, ahonnan ez a kép is készült (csak mindezt képzeljétek el éjsötétben, kivilágítva, bár kétlem, hogy a fantáziátok megközelíti azt a gyönyörű látványt, amiben akkor részem volt):

Mialatt a kilátásban gyönyörködtem, mellémült Emre. Emre török nyelv és irodalom szakos, és most szakított a barátnőjével, aki Olaszországba megy egy évre tanulni egy elég jó ösztöndíjjal. Mesélni akart én pedig meghallgattam. Kb negyedóra után búcsútvettünk egymástól, ő ment a koleszba pár üveg sörrel én pedig hazajöttem írni vele (meg zuzát főzni a srácokkal, amit Jannek úgy vett meg, hogy elképzelése se volt róla, mi is az és hogyan kell elkészíteni, de olcsó volt és a hentesnél kapni - egész jó lett, bár mamikáénak nyilván nyomába sem ér).

36 óra után, azt hiszem, lassan illene lefeküdnöm.

U.I.: ami a képtelenséget illeti, kicsit csaltam ;)