Szerda reggel az asztalhoz ülve épp Budapestről meséltem a srácoknak nagy lelkesen, mikor az egyik fiú a szomszéd asztalnál, megkérdezte: „Are you hungarian?” - „Yes”. Válaszom a srác egy számomra megfejthetetlen arckifejezéssel nyugtázta és mivel nem fűzött hozzá semmit, hát nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a kérdésének. Mialatt reggeliztem, Jeff elment aktiváltatni a SIM-kártyáját, mert még mindig nem tudott hívást indítani. Nem sokkal később csörög a telefonom: >Jeff<:
Hello man! It works. - ez voltam én.
Hello Máté! I just wanted to say I love you! :)
Maaaaaan...
I miss you! :D
Nos igen, lehet, hogy mérsékelten életképes, de humora neki is van. És egyébként ugyanúgy jár, mint én. Ezt a megállapítást alapos megfigyelés előzte meg, ugyanis aznap már négyesben másztuk a lépcsőket Yo, Jeff, Antonin és én. Néha kifejezetten az az érzésem támad, hogy az apjuk/anyjuk vagyok. Eléggé szétszórtak és nem igazán vannak képben. Azért mondjuk van abban valami ironikus, hogy pont én vagyok aki összeszedett, figyel rájuk (és a cuccaikra) és mindent kézben tart, de lám, mire nem képes a megfelelő környezet(=elképesztően életképtelen fiúk). Ki is kiáltottak a csapat agyának. Egész délelőtt fáradhatatlanul mentünk Emlaktól Emlakig, volt, ahol le se tudtunk volna ülni mind a 4-en, de olyan iroda is akadt, ahová be se fértünk. Sokkal nem lettünk okosabbak, minden lakásban várt minket a csodás szalon, ahol persze kényelmesen elfértünk és valószínűleg eszeveszett partikat rendezhettünk volna, épp csak nem volt elég szoba a lakásban (4-et kerestünk, Antonin, Jeff és Yo külön szobában, mi pedig Laurent-nal megosztoznánk a 4.-en) vagy az egyik konkrétan egy 2x1,5 méteres lyuk volt. Délután 2 körül úgy döntöttünk, ideje ebédelni. 
Útban kedvenc helyünkre, ahol már mosolyogva fogad minket a szakács, egész érdekes fodrászat táblát pillantottunk meg. Nem tudtuk megállapítani, hogy vajon ennek ugyanaz az üzenete errefelé, mint amit mi kicsit nyugatabbról érkezők bele vélünk gondolni, de nem is volt túl sok időnk ezen dilemmázni, a lakás-ügy egy kicsit fajsúlyosabbnak tűnt. Az ebéd alatt is különböző számokat hívogattunk – persze az én telefonomról, mert Yo-nak sosincs kreditje (itt még a mobilod is kreditrendszerben töltöd). Mindössze egyszer szakítottuk félbe az ingatlanpiaci kínálat feltérképezését, amikor egy kissé szokatlan jármű útjából 
kellett testi (sz)épségünk érdekében mihamarabb félrehúzódnunk - ez a jelenség nem lepett meg rajtunk kívül igazán senkit, a szomszédos helyek pincérei elkapkodták gyorsan a székeket és asztalokat az érkező monstrum útjából, hogy pár perccel később mindent visszarendezzenek. Miután jóllaktunk és lebeszéltünk 2 látogatást 4+1 szobásnak hirdetett lakásokban a következő 2 napra, Beyogluban (belváros), elindultunk vissza a hostelbe, hogy a Yasmin (a hosteles lány) által nekem már korábban megmutatott lakást együtt is megnézzük, miután Laurent-t is összeszedtük.
Itt jött el az a pont, ahol azt hittem megölök egy franciát, 2-t taláhattok, melyiket (több nem is volt ekkor a közelemben) - Yohanan számára nem volt elég fényes a lakás. Márpedig neki sokat kell majd dolgoznia ebben a félévben, amihez sok természetes fényre van szüksége. Ez a lakás pedig „so gloomy”. Bár utólag bebizonyosodott, hogy jobban jártunk, hogy nem azt a lakást választottuk, de akkor nagyon dühös voltam. Elegem volt már a hostelből meg akkor épp belőle is. Úgyhogy az orientation-re menet, nekem eszembejutott, hogy valamit otthagytam a hostelben, amiért feltétlen vissza kell mennem, de ne várjanak rám (Yo és Jeff), menjenek csak előre, majd megyek utánuk. Nem bírtam volna tovább hallgatni az okfejtését, miért is jó nekem, ha havi 50-100€-val többet fizetek az ő napfényes munkanapjai érdekében. És némi elégtétel volt számomra az is, hogy tudtam, nem csípi Jeff-et, különösen nem a politikai nézeteit. Hát kellemes utat, találkozunk az egyetemen!
Így írtok ti