Körülbelül 1 órás késéssel érkeztem meg, ami azt jelenti, hogy konkrétan mindenről lemaradtam, ami informatív, de épp időben érkeztem, hogy készítsek egy fotót ahogy kis 
csoportok leültek egy (nem túl) „naaagy körbe” és egy jégkrémmel a kezemben én is csatlakozzak az ismerősök köréhez, ahol a francia fiúk mellett ott volt pár amerikai lány, meg az a srác -Norbert-, aki reggel a hostelben rákérdezett, hogy magyar vagyok-e. Róla és a mellette lévő fiúról -Mario- kiderült, hogy szlovákok, itt elgondolkodtam egy kicsit, hogy akkor lehet, hogy ő is a nyelvtörvény pártján áll és a megfejthetetlen arckifejezés valami bújtatott ellenszenved fedett el – és majd álmomban kivágja a nyelvem, csak hogy tisztázzuk, merre hány méter. Azonban nem volt lehetőségem megbizonyosodni veszélyeztetettségem felől, mert indultunk a vacsorára.
Útközben a buszon mellém ült Alfie (London – Kult. Antrop.), az első olyan brit, aki szégyelli, hogy csak angolul beszél, ezért mindenképp szeretne megtanulni törökül. Vele valószínűleg egy-két tárgyat közösen fogunk hallgatni. Mellesleg úgy néz ki, mint Krokodil Dundee. Aztán megérkeztünk az étterembe, ahol először egy amerikai házaspárral sikerült egy asztalhoz ülnünk a franciákkal, de ezt az asztalt hamar bontottuk Jeffel, hogy ismerkedjünk másokkkal (meg, hogy ne kelljen tovább Yohanant bámulnom), így kerültem egy asztalhoz Oliviával (USA – pszichológia) és a barátnőjével, akinek a nevét elfelejtettem (USA – turizmus), akikkel elbeszélgettünk a Raki fogyasztásának fortélyairól, a dohányzási tilalomról (elmeséltem, hogy a bevezetését követő egy hétben agyonlőttek egy férfit miatta) meg a vacsoráról (ami svédasztalos volt és eszméletlenül megtömtük magunk) valamint ennél az asztalnál ültek a szlovák fiúk. Hát újabb meglepetésben volt részem, amikor Norbert közölte, hogy Brno-ban tanul electronic engineering-et és mellesleg beszéli az nyelvem, merthogy neki is ez az anyanyelve. Azt hiszem jogosan merül fel bennem a kérdés, hogy ezt reggelinél miért nem tartotta fontosnak megosztani velem, de ezt hamar el is felejtettem, mert egyrészt akkor megmarad a nyelvem :), másrészt végre beszélhettem valakivel erről az egész lakásmizériáról az anyanyelvemen. Nem gondoltam volna, hogy ennyire sokat fog jelenteni, hogy használhatom az anyanyelvem – furcsálltam is, amikor Matyi alig pár nappal korábban azzal fogadott, hogy de jó végre valakivel magyarul beszélni.
Vacsora után célba vettünk egy felkapott helyet a Boszporusz partján, ahol mi, a magyar különítmény, becsapódtunk egy amerikai bagázsba, ahol előkerült a Backgammon. Mint kiderült, azzal a pár, ÖCSI-ben játszott meccsel a hátam mögött az asztalnál ülők közül én vagyok az egyik legjártasabb ebben a játékban. Hát elkezdtük tanítani a többieket Kimmel (California – History of the Middle-East) egy demo játékban, amit a kellő pillanatban átengedtem neki – mégsem járja, hogy lealázzak egy ilyen aranyos kislányt. Aztán Desmond és Tyler (both american – faculty ?, backgammon virgins) meg Norbert játszottak. Ezalatt én egy iowai lánnyal beszélgettem a Loki-ról, meg úgy általában a fociról (nem röhög!), amíg úgy nem döntöttek, hogy elindulnak vissza a Superdormba. Ekkor ült oda hozzánk Fabian (Berlin – Economy), akivel Norbert még lenyomott egy meccset, aztán fáradtak lévén elindultunk. Sajnáltam szegény német fiút, de tényleg eléggé kimerültek voltunk. Kis kerülővel vissza is jutottunk a hostelba, útközben összetalálkozva kedvenc franciáinkkal, akik épp sörözni mentek valahova és invitáltak minket is, de az akkor nagyon nem kellett. Ki akartam pihenni magam másnapra, amikor így vagy úgy de történnie kell valaminek. Merthogy arra jutottunk, hogy ha minden kötél szakad, akkor szakadunk mi is és külön utakon folytatjuk a keresést immár két csapatban. Mondjuk ezeknek a csapatoknak az összetétele folyamatosan változott, szinte óráról órára, de ez már egy másik bejegyzés tárgya.
Így írtok ti