… vettem részt interkontinentális futóversenyen. Hoppá! Mégis. :D
6-kor keltem (igazából 6:30-kor, de a 6 drasztikusabban hangzik), ami önmagában is embert próbáló feladat, hát még ha hozzátesszük, hogy 3 óra alvás előzte meg. Azért persze nem kell sajnálni, de ha megfogadtok egy jótanácsot: Bármilyen futóversenyről is legyen szó, ne indulj bulizni 9 órával a rajt előtt! 7 és 7:30 között indultak buszok a Taksim térről a rajthoz (annyira jó itt lakni, akik Sisliből jöttek, tényleg 6-kor keltek, hogy ideérjenek), ami Isztambul ázsiai oldalán volt.
Ahogy a térre kiérve megláttam az első futócipős, rajtszámos embereket, megint kezdett hatalmába keríteni az a nagyon jó, izgalmas közösségi érzés. Nem tartott túl sokáig. Egyrészt a heringeffektus egy közel 1 órás buszúton kevéssé lélekemelő, mint a kisföldalattin a Városliget felé, ráadásul még esett is. Némi vidámságot csempészett azért e borús reggelbe a sofőr, aki az útvonallal vezetés közben ismerkedett és nem különösebben zavartatta magát a teletömött busz miatt, amikor két kézzel nyitotta ki az ablakot maga mellett vagy épp a párát törölte az üléséből felállva - nem, nem a lámpánál állva, úgy 50-60 km/h-nál.
Amit nem hoztam magammal és nem is szereztem be és szégyelljem magam miatta: magyar zászló, vagy bármi egyéb, feltűnően magyar entitás, amivel befuthatok a célba. Ezt hivatott helyettesíteni a pólóm, melyen a „Sheep from Hungary” felirat szerepel és mivel biztosítótűt sem hoztam magammal és itt nem adtak a rajtszámhoz a regisztrációnál, ezért a „Zene a rasszizmus és ellen” és stílszerű „Jó formában vagyok!” kitűzőkkel voltam kénytelen rögzíteni.
Körülbelül másfél órával a rajt előtt szálltam le a buszról, esőben, tömegben, álmosan. Egy felüljáró alatt vártuk, hogy elteljen az a mintegy 80 perc az indulásig, ezalatt összetalálkoztam az amerikai különítménnyel az egyetememről, ott volt 
az iowai lány meg páran a török kurzusról. Igazából semmi közünk egymáshoz, de melléjük álltam, így legalább nem vártam egyedül. Egészen meglepő volt, hogy családok várják a rajtot egészen pici gyerkőcökkel, idős nénik állnak kendőben, rajtszámmal és szatyorral a kezükben, az egésznek volt valami meghatározhatatlan bája. Aztán elindultunk (pontban ekkor el is állt az eső), egy ideig csak vitt a tömeg, de gondoltam, majd pár száz méter és elkezdhetek futni. Tévedtem. A résztvevők jelentős hányada csak sétálni szándékozott és ez egy kissé kiborított. Nem is a tény, mert azzal önmagában semmi baj, hanem a szervezés. Ha már 4-6 sáv áll rendelkezésre, akkor ugyan felezzék már meg és mondják azt, hogy mondjuk baloldalt a futók, jobboldalt a sétáló tömeg. Nem hiszem, hogy idei újdonság lenne a sétáló tömeg megjelenése. Ezekután az már meg sem lepett, hogy nem voltak jelzések az út mentén, hogy mégis hány kilométernél tartunk és egyetlen mentőautót láttam csak a 8 km alatt.
A hídon aztán megnyugodtam, addigra sikerült átcikáznom a tömegen és eljutni azokig, akik többnyire már csak futók voltak és max azért sétáltak, mert nem bírták vagy megálltak kicsit fotózni. Azért persze akadtak fura elemek a hídon rajtunk kívül is, de ez már inkább a vicces, mint idegesítő kategória. Antoninnal az európai hídfőnél futottunk 
össze, jött fotózni, lőtt pár képet rólam, aztán ment a hidat fényképezni. Valahol ezután volt az a pont, ahol én is lelassítottam, nem csak egy-két fotó miatt, hanem azért is, mert ahogy felpörget, hogy körülötted mindenki fut, úgy eléggé demoralizáló tud lenni, ha a többség csak sétálgat. És ha ehhez hozzávesszük, hogy nincs rajtad chip, senki sem vár a célban, nem érzékeled a távolságokat (Budapesten legalább tudtam, hogy mennyire van tőlem a cél) és a csípőd is bemondja az unalmast... Szóval enyhén alulmotivált voltam. Aztán pár perc bicegés után úgy döntöttem, hogy teszek a csípőmre, nem azért vagyok itt, hogy sétálgassak, szóval amikor megláttam Benjamint és az egyik német haverját, becsatlakoztam melléjük és együtt tettük meg a hátralévő körülbelül 1,5 km-t egész jó tempóban. Jobb volt így.
Ahhoz, hogy átvegyem az érmet és pólót tartalmazó csomagot, le kellett adnom a számom. Ez megint csak mérsékelten tett boldoggá, de meg sem lepődtem, hogy ez így megy errefelé. Búcsút intettem a németeknek és elindultam haza. Vasárnap, fél 11-kor. Még épp csak ébredezik a város én pedig már le is futottam a 8 km-t. Amélie tökéletesen beleillet az álmából frissen felkeltett város hangulatába, de mielőtt teljesen elmerültem volna ebben az enyhén melankolikus képben, felrázott a Push up. Amikor hazaértem Yo még javában aludt meg Laurent barátnői is, akik keddig élvezik vendégszeretetünket, csak Laurent volt ébren, hogy pár szóban megvitassuk milyen is volt, mielőtt elmegyek zuhanyozni. Lassan pedig ideje lesz ebédelni.
Így írtok ti