Elnézést az up-to-date olvasótól, aki már az athéni beszámolóra számít, arra még egy kicsit várni kell. Most szeretnék 1-2 elmaradást pótolni. Ami azért lesz jó, mert most gyorsan legyártom őket kevés magyarázattal, de annál több képpel. Könnyen követhető, nem is magyarázom tovább. Már így is csak 2 órám maradt. A lányok látogatásával kezdünk.

Szóval alighogy megjöttek (nov. 13. PÉNTEK! - és Dius gépre ült, egy igazi hős) és sokkoltam őket hajam hiányával meg a hájam meglétével, el is mentünk Shantel koncertre:

Szombaton laza sétálgatós napot tartottunk. Akkor készült a kedvenc képem a Galata-torony tetején. Nem volt könnyű szülés:

Aztán vasárnap csak elmentünk az Hagia Sophiaba és bár utána egy nagyon tuti helyen vacsiztunk, de képet nem onnan csatolok, hanem a Szt. Zsófiából:

Hétfőn pedig egy egész izgi napunk volt:

Kedden iskolába mentünk, aztán amíg én órán ültem, a lányok hazamentek és hortobágyi palacsintát csináltak a kis sáskahadnak (minimum 6 darabot ettünk fejenként), akik miután jóllaktunk Yo extracuki örmény haverjától tanultunk egy kis néptáncot:

Szerdai (nov. 18.) hajókirándulásunk története külön fejezetet érdemelne közvetlenül a montserrat-i fiúkórus mellett. Mivel most nem fogom kifejteni, így álljon itt egy felhőtlen pillanat, azaz a lányok a felhőtlen ég alatt:

Csütörtökön Diussal megmozgattuk öreg csontjainkat a Szulejmán Dzsámi-ba-n. De a kép a Yeni Camii-ból származik, mert erről a szulejmános akcióról nekünk nincs képünk, de nem lennénk meglepve, ha különböző külföldi csoportok megörökítettek volna minket, hiszen a PIROS és FEHÉR pulcsikkal aligha tűntünk fel egy dzsámi tetején (és nyilván nem ránk mutogattak):

Zsófi itt már egyébként nagyon nem volt jól, úgyhogy miután Diust hagytuk pasizni egy kicsit a Grand Bazaar-ban (komoly vagyonokat spóroltunk vele) elindultunk Mustafához. Pénteken (nov. 20.) még nyomtunk egy utolsó halvacsit (nekem akkor is utolsó vacsora lesz a neve!!!) a képen pedig épp Zsófi elemzi a vizek patkányainak egy méretes példányát:

Ezután jött a reptér. Nem volt jó. Nekem biztosan nem. Olyan érzésem volt a hét alatt, mintha a lányok mindig is itt lettek volna. Mintha együtt éltük volna a napjaink. /Tudom, ezt nem nehéz elérni, ha kisregényeket írok./ És most éreztem igazán, hogy nem vagytok itt! Mert amíg ez az a hely volt, ahol nélkületek élek, addig ez a hely így volt rendben. De aztán jött az élmény, hogy ilyen ez a hely a lányokkal, a barátaimmal és amikor elindultam  reptérről vissza a városba akkor kezdtem érezni, milyen is itt az élet nélkületek.