Vasárnap a szokott helyünkre mentünk ebédelni Yoval és Antoninnal. Vittem magammal a Quo Vadis-t, hogy ebéd után lemenjek az Arany Szarvhoz olvasni a kikötőbe, amit pár napja fedeztem fel, egyik éjszaka – néha random sétákra indulok a városban és egészen érdekes helyeket találok. Miután megittuk a teánkat Yo elindult a könyvtárba, Antonin pedig közölte, hogy nem hozta el a kulcsát (tipikus, a kedvencem mondjuk az, amikor éjszaka szólal meg a fülsiketítő madárcsiripelés-eszméletlen, hogy egy amúgy kellemes hangot, hogy lehet ilyen zavaróan megszólaltatni-, amikor félrészegen hazaér) ergo vagy odaadom a kulcsom neki vagy inkább velem jönne, mert szeretne fotózni és arra még úgysem járt, amerre én készülök. Hát ennyit a nyugodt, délutáni magányomról.

De alapvetően viccesen indult, meg Antonin egyébként rettentően aranyos, különösen abban a piros-narancssárga nadrágban, ami nem ért a bokájáig és ebben még mókásabbnak tűnt a göndör szőke fürtjeivel, mint valami kedves kis bohóc. De kissé ingerült és türelmetlen voltam, mert nem így terveztem és ezt Antonin látta is rajtam, de végül csak nem váltak el útjaink és körbenéztünk a kikötőt övező utcákban, ahol valószínűleg nem sok külföldi jár. Márpedig rólunk, vagy legalábbis a kis szőke belgáról a fényképezőgépével, ordított, hogy nem ez a mi közegünk. Egy idő után meguntam az állandó felfelé caplatást és megmondtam Antoninnak, hogy eddig és nem tovább, ő mehet, ha akar, de nekem ennyi elég volt. Végül kiegyeztünk egy keresztutcában, amin keresztül visszamegyünk a főúthoz, amitől indultunk, mert Antonin nem akart egyedül továbbmenni. Mellettem ugyanis biztonságban érzi magát, mert engem még mindig inkább néznek töröknek, aki őt kíséri, mint a másik elveszett szerencsétlennek. És ebben kell is, hogy legyen valami, ugyanis elég gyakran állítanak meg törökök vagy jönnek oda hozzám a buszmegállóban vagy akár az egyetemen, hogy megkérdezzenek ezt-azt. Amikor visszakérdezek „Sorry?”(azért nem pardon, mert azt ők is használják, márpedig én azt szeretném közölni, hogy nem tudok törökül kommunikálni), akkor egyesek legyintenek, ha vannak körülöttem, akkor megkérdeznek másokat, de van, aki megpróbál így is tőlem segítséget kérni és volt, akinek tudtam is segíteni. Szóval eljutottunk a főúton lassan a kikötőbe, ahol én leültem végre olvasni Antonin meg elment fotózni. Nem jutott sokra, mert elég hamar a tudomására adták, hogy az emberek nem azért vannak a parkban, hogy az ő portréihoz szolgáltassanak megfelelő alapanyagot. Leült hát mellém. Megkértem, hogy várjon egy kicsit, amíg a következő 4 oldalt elolvasom, aztán mehetünk. Mire ő csak legyintett, hogy akár ő is olvashat, meg én egyébként is ezzel a céllal indultam otthonról, úgyhogy olvassak csak. Valahol 1-2 fejezettel később észrevettem, hogy már egy ideje nem olvas, hanem rajzol. Ebből született a második portrém. Már csak Laurentnak kell valamit produkálnia és akkor minden lakótársam megörökített valahogy. Néhány fénykép, aztán ahogy a napot elnyelte a túlpart (pedig én mindent megtettem, hogy minél tovább fent mardjon!), elindultunk hazafelé.

A körülbelül 1 órás úton láttam A kreatív reklámot (véletlenül vette észre Antonin, amikor félre kellett húzódnunk egy buszhoz rohanó férfi útjából), egy hangosabb pukkanás egy kigyulladt taxira hívta fel a figyelmünket (és én vettem észre, mármint én láttam meg előbb!), Antonin megmutatta nekem a Francia utcát, ami szűkös és romantikusnak mondott és egy képregényboltot, ami maga a képregényrajongók mennyországa (csak egyet mondok: Marvel Ultimate X-Men Encyclopedia) és emellett még Neil Gainman könyveket is tartanak. 17 lírámba fog kerülni, de akkor is meg kell vennem az „M is for Magic”-et, legalább... De ott van még Coraline és egy Terry Pratchett-tel közösen írt könyve is.