Eljött a hétfő. A srácokkal megbeszéltük, hogy 11-kor találkozunk az egyetemen, hogy gyorsan túlessünk a regisztráción, aztán irány folytatni a lakásvadászatot. Háromnegyed 11-kor buszra is szálltam (ez a „nem kicsit késés”-kategória) és alig pár perc múlva hívott is Thomas, hogy rossz buszra szállt, szóval kicsit késni fog, mondtam, hogy én is. Kb 3 megállóval később huppant le a mellettem lévő ülésre. Annyi még kiegészítésül ide kívánkozik, hogy a szombati nagy kiábrándultságomban megittam vele meg néhány német figurával egy sört egy közeli parkolóban (a helyszínválasztást indokolja helyettem az alábbi fotó) és akkor rájöttem, hogy valószínűleg ő a tipikus Erasmus-os. Idejön 2 héttel regisztráció előtt, felfedezi a várost, nyaral, élvezi az életet, aztán talál egy albérletet valahol. Az angolján van még mit javítani, de ezt tudja is, ezért sem akart franciákkal lakni, bár ha jobban belegondol, azért egy kicsit megrémíti a gondolat, hogy két török sráccal költözik össze. Mindent összevetve kezdett egészen szimpatikussá válni.

Az egyetem kapujáról először egy kórház bejárata jutott eszembe, de egy kis séta után, szembesülve a kilátással, rögtön elfelejtettem az előző asszociációt. Lejjebb görgetve talán megértitek. A regisztrációs pult megtalálása nem volt éppen egyszerű feladat, de nem kis szerencsénkre 2 török hölgybe botlottunk a Rektori Épület (nem cécóznak holmi folyosóval, külön épületet tartanak) aulájában, akik végül -némi habozás után- útbaigazítottak minket. Yohanan épp akkor fejezte be a regisztrációt, én még vízumot fénymásoltam, Thomas fényképet készíttetett. Amikor sorra kerültem – meglepően hamar – előkaptam az igazolványképeim (2001-től napjainkig, hosszú hajjal és röviddel is) nekiálltunk kiválasztani a regisztrációs procedúrához szükséges 6 darabot. „Ezen pont úgy nézel ki, mint aki szenátornak indul, legyen ez! Meg mondjuk még ez a 2.” Mindezt az után, hogy előzetesen produkáltunk egy kis művitát is – pedig először találkoztunk! A fénymásolóban ingyen megcsinálták a vízumom másolatát, mivel nem volt apróm. És egy srác elmondta nekünk, mit is érdemes megnézni az ázsiai oldalon. Szeretem a törököket. Közvetlenek, mosolygósak, segítőkészek.

Apropó segítőkészség: a papírmunkát letudva Hakannal és az egyik barátjával indultunk újabb körútra a helyi lakáspiacon. Nem kicsit lepett meg, amikor az egyik ingatlanirodában azt hitték, a szaggatott farmerem igazából szakadt és megkérdezték, hogy ha ilyen szegény vagyok, hogy ebben kell járnom, akkor hogyan fogunk tudni kivenni egy lakást – ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy itt ebben nem járhatok egyetemre. Eddigre már egyébként 4 főben gondolkodtunk, ugyanis megismertük a hostelben Laurent-t, egy 29 éves, belga származású, Olaszországban tanuló történészhallgatót, aki szintén albérletet keresett, csak neki aznap (14-én) már órái voltak.

Este Thomas lakótársa, Zafer elvitt minket vacsorázni egy helyre, ahol felfedeztem az édességet, amiből nem bírok 2 adagot megenni, bármennyire is ízlik – hihetetlen, de igaz, létezik. Ez egy gyümölcsös csoda szőlőből, fügéből és kajszibarackból, egy kis pisztáciával megszórva. Valami mennyei. Mondjuk ránézésre nem túl bizalomgerjesztő a zöld, zselés trutyi, de akkor is fenséges. Ide velünk jött egy belga lány is a hostelből, aki egy konferencián volt Isztambulban és ment is haza aznap. Tőle tudom, hogy tipikus magyar akcentusom van, merthogy pont úgy beszélek, mint az egyik magyar lány a konferenciáról. Nem volt kedvem vitába szállni vele, hogy azért még egy ember alapján nem kéne tipizálni, mert mi van, ha mindkettőnknek szuahéli akcentusa van, csak nem tudhat róla, mert szuahélivel még nem beszélt angolul. De arra jutottam, hogy lehet, hogy nem venné a lapot, hiszen még nem ismer és nem volt olyan érzésem vele mint Yohanannal, akinek mondhattam a hülyeségeim, értette. Teli hassal visszamasíroztunk a hostelbe és bízva Jeff érkezésében (tudjátok...), lefeküdtünk aludni.