Péntek délután volt, én persze késésben, a 4 órás találkozóra el is indultam úgy negyed 5-kor. Hakannal még kedden megbeszéltük, hogy pénteken délután átmegyünk az ázsiai oldalra körülnézni. Gondoltam jobb lesz ez így, egy törökkel, hiszen az ázsiai oldal olyan nagy meg az már egyébként is egy másik kontinens, oda mégsem indulhatok egyedül az ismeretlenbe!!! Eljött egy barátja is (szánom-bánom bűnömet, de nem emlékszem a nevére), szóval ketten vártak rám majd félórát. Tényleg sajnálom.

Két alternatíva közül kellett volna választanom, ha lett volna egyáltalán lövésem róla, mit is takarnak: a) Kadiköy – a hajó 17:50-kor indul, ez a felkapottabb b) Çengelköy – a hajó 17:20-kor indul, ez a csendesebb, de hangulatosabb. Rájuk bíztam magam és mivel a Çengelköybe induló hajó kikötőjében voltunk és ráadásul az is ment korábban, meg nem tudom, végül ebben maradtunk. Egyébként vicces, hogy ezek a hajók ugyanúgy a tömegközlekedés részét képezik, mint a busz, a metró vagy a villamos.

Én úgy gondoltam, hogy Ázsiába belépni, az valami jelentőségteljes, valami húúú. De jelentem, ez elmaradt. Mondjuk nyilván viccesebb lett volna ez olyanokkal, akik szintén most lépnek először át erre a kontinensre. De egy kicsit tényleg olyan volt ez így, mintha átmennék Budára. Megkérdeztem, ők át szoktak-e jönni, és ha igen, miért. „Hát főleg a nyugi miatt, merthogy egyébként nincs igazán miért. Vannak nagyon szép parkok, meg a domborzatból kifolyólag itt-ott nagyon szép kilátás nyílik az európai oldalra, de ennyi.” /by Hakan/ Annyi különbség mondjuk akad Buda és Isztambul ázsiai oldala között (a kelet-nyugati elhelyezkedésbélin túl), hogy a főbb történelmi jelentőségű épületek is a másik oldalon (az európain) vannak.

Çengelköy, ahova megérkeztünk, érezhetően nyugodtabb környék. Mintha nem is Isztambulban lenne az ember – ez most úgy hangzik, mintha annyira tudnám már, milyen is Isztambul, pedig még szerintem nagyon nem. De olyan nyugis kisvárosi benyomásom volt. És meg kell mondjam, jól esett. Bár már itt is kezd kialakulni az én kis városom, Isztambulon belül (amit mindenhol megteremtettem eddig Pesten is), megvannak a kis pékségek, már az erkélyszomszédokat is kezdem megismerni, az utcában is egymásra köszönünk egy-egy nénivel; de ez attól még mindig nagy és nyüzsgő. Çengelköy (Kampófalva) pedig egy kis nyugalom volt ebben a forgatagban.

Itt ettem először Böreket. Ez egy leveles tésztás péksütemény, ami létezik sajtos, húsos, spenótos és édes változatban is. Lehet, hogy egyéb formákban is testet ölt, de azon a helyen, ahol mi bevásároltunk belőle, csak ezek voltak, kértünk is mindből. Aztán útban egy kikötői kávézóba még egy kis EPER(!)re is lecsaptam. 7 líra kilója és gyönyörű és zamatos (használja ezt a jelzőt más is rajtam kívül?) és bár már október van még kapható. Nem magyarázom tovább, nem lehetett otthagyni. Aztán leülve persze megint előkaptam a fényképezőgépet, hogy lekapjam a naplementét, ezalatt a srácok majdnem az összes böreket bepusztították, úgyhogy azt már nem volt időm lefényképezni, mert akkor végképp éhen maradok. Utána persze az eper volt terítéken, de el kellett érnünk az utolsó hajót visszafelé, ha még szerettünk volna egy kis desszertet enni Arnavutköy-ben.

Márpedig hogy a viharba ne szerettünk volna desszertet enni Arnavutköyben (Albánfalu), egy étteremben, ahol az egyik pincér Hakannal együtt volt Medinában. Ez nem az a „találkoztunk az egyetemen”-típusú kapcsolat. A pincér egyébként legalább 40 éves, de korkülönbségtől függetlenül odaült hozzánk, elbeszélgetett a srácokkal, egy pár szót velem is váltott angolul, már amikor épp tudtam beszélni és nem a diós sütis, gesztenyekrémes, pisztáciás csokipuding okozta mámorban úszva próbáltam magam túladagolni ebből a finomságból. A fiúk 8 körül megint elmentek imádkozni és ahogy ott ültem a teámmal és felidéztem a délutáni megérkezésünket Çengelköybe, ahol szintén megálltunk egy pár percre egy kis dzsáminál. Amíg a fiúk imádkoztak én leültem a külső részben. Mellettem is imádkozott egy férfi és egy ablakon át láttam a srácokat bent. Már akkor körvonalazódott bennem a gondolat, amit így estére már képes voltam szavakba önteni. Hol van a mi hiperindividualista, európai kereszténységünkben annyi alázat és odaadás, hogy napjában 5-ször félretegyük, amivel éppen foglalkozunk és imádkozzunk, imádkozzunk a földön térdepelve, homlokunkkal érintve azt?