Szóval reggel 8:50. 4 és fél óra alvás meg 50 perccel az ébresztő után sikeresen fel is keltem. Nyomtam egy gyors mézes joghurtot, aztán irány az egyetem. Törökön először kellett volna a szótárat használni, ami ma először nem volt nálam.

Könyvet (mármint szépirodalmat) sem vittem magammal, mert én kis naiv azt hittem, hogy a délutáni órám szöveggyűjteménye már elérhető a fénymásolóban (talán így a 4. héten elvárható lenne, főleg, hogy a professzor úr is megígérte), de gondolom sejtitek, nem adta még le. Hát volt 3 órányi szabadidőm, amiben az egyetlen programom az ebéd volt. Még a fényképezőgépet sem vittem magammal, ezért a telefonommal készült képek szolgálnának illusztrációként a mai bejegyzéshez, ha egy kivételével nem lenne mind használhatatlan. Az ebédről csak annyit, hogy 2,25 líráért (kevesebb, mint 300 Ft, ha jól számolom) kapsz húst körettel, külön köretet, levest és salátát/gyümölcsöt/sütit. Mondjuk egyik sem extra adag, de együtt jól lehet vele lakni.

A city most sem volt hosszabb másfél óránál, ami abból a szempontból nem probléma, hogy az óra körülbelül 3. percében elhangzott a „historical demography” kifejezés, valamint az, hogy ma csak erről lesz szó. Azt hittem nekifutásból kiugrom az ablakon. Minden bizonnyal csak az ablak és köztem ülő lányok nyugalmának esetleges megzavarása felett érzett aggodalmam tartott vissza. 2 órával az edzés előtt végeztünk, ezért még elbeszélgettem Sonay-jal. Az egyébként rettentő hosszú nevű és ezért most (nem túl szellemesen) PSB-nek rövidített kurzuson találkoztunk először, de kiderült, hogy a hétfői Vali-féle kurzust is felvette meg a City-t is. Szóval minden nap van együtt óránk, segít töröközni meg egy csomót beszélgetünk. Kicsit el van szontyolódva a PSB beadandója miatt, amit a szervátültetések etikájáról vagy médiabeli reprezentációjáról szeretne megírni. Mert elég nagy falat és nem tudja, hogyan határolja le egyik vagy másik témát, kivel fog tudni interjút készíteni és nem is biztos benne, hogy jó ez a téma, főleg az enyémmel összehasonlítva. Amikor ezt az utolsó apróságot is megemlítette, akkor helyre kellett tennem egy kicsit, de ő a „szép türelmesen meg kell magyarázni”-típus, nem a „megrázzuk, hogy >ébredj fel!<”, ezért gondoltam jó sok idő el is telt, még a végén elkések az első edzésről (ami egyébként a második edzéshét 2. edzése), amire odatolom a képem, főleg mire odatalálok, meg az öltöző, meg amire megértetem magam, hogy miért is jöttem. Hát nem volt ennyire komplikált.

Az öltözőben egy srác elmagyarázta a szekrénykulcs vs diákigazolvány letét mechanizmust, aztán azt is elmondta, hogy amerikai focizik és hogy most csak egy rövid edzésük lesz, de a meccsek sokszor 5-6 órásak. Én pedig, mint aki rettentően jártas a témában, próbáltam mindent felidézni az egyetlen meccsről, amit végigdideregtem fürdőgatyában még a nyáron, meg a Jenei magyarázatait és persze helyeseltem, hogy bizony-bizony tudom, hogy hosszúak meccsek, mert hát van egy lány, akinek ...khm... járok a meccseire (kis füllentés, belefér, egyébként meg „egyszer az már rendszer”, ahogy a néni szokta volt mondani) és, hogy mióta megértettem, hogy nem csak értelmetlen brutalitásról szól az egész, azóta szeretem is ezt a sportot – bár nem tudnám most hirtelen felidézni a szabályait, de azt hiszem kinézek majd egy-egy meccsre. Fél órával az edzés előtt teljes harci díszben vártam a többieket egy másik sráccal együtt. Szép lassan mindenki meg is érkezett.

Én Osmannal mellé lettem odacsapva, mert a többiek (kb 8-10 srác) rövidtávra készülnek, Osman közteset (5-10) fut és akkor már inkább toljuk vele. Miközben bemelegítettünk, az edző megkérdezte, hogy hány kiló vagyok, meg milyen magas, majd közölte, hogy az egy „little fat”. Mondtam, hogy tudom, de erről csakis ők tehetnek, azaz a török édességek. Az futballpálya körül futottunk (ja, itt az egyetemnek ez is van, de persze csak egy visszafogott kis, minimalista megoldás, egyetlen lelátóval), ahol közben a focicsapat edzett.

Tiszta Friday night lights. Edző, csapatkapitány, egymásnak feszülő testek, elbénázott elkapások (rengeteg, és szinte mind a futópályán landolt) meg csapatkiáltás és ordibálás mindenfelé. Másfél óráig bírtam – asszem még egy olyan 15-20 percnyi joggingom hátravolt, amikor közöltem az edzővel a hányás határán, hogy eddig és netovább. Ő azzal búcsúzott, hogy OK, következő edzés szombaton, szívesen látnak és ne egyek sokat. Itt mondjuk kissé leesett az állam. Ne egyek sokat? Mondja ezt ő, aki mögött egy futballcsapatnyi villástargonca is gond nélkül elbújhat? Köszi (tény, hogy egy kicsit felszedtem mióta itt vagyok – a mikéntjét nem teljesen értem -, de ő is csak akkor állapította meg, hogy van rajtam felesleg, amikor utánaszámolt)! A focicsapat egyik fele akkor már az öltözőben volt, a többiek még a pályán, de már ők sem sokáig. Szinte már nem is emlékszem, mikor volt utoljára szerencsém férfi öltözőhöz és zuhanyzóhoz, főleg ekkora „látogatottsággal”. Aztán a szekrényemtől felállva bevertem a fejem a fölötte lévő, nyitva hagyott szekrényajtóba, valószínűleg emiatt felejtettem a kulcsom a zárban és ezzel együtt a diákom a portán. >Igen, tényleg tipikus< Mire fél9-kor visszamentem, már nem volt ott senki. Most pedig jóleső hullafáradtságomban itthon fekve azon dilemmázom, hogy el kéne menni valahova bulizni, de talán inkább mégsem.

(a diákom sikeresen visszaszereztem, hála egy török fiúnak, aki fordított a portásnak és akivel utána a törökök utónévválasztásáról beszélgettünk útban a menzára)