Vasárnap délre beszéltük meg a találkozót Yohanannal. Ő egy francia srác, akivel korábban már egyeztettünk e-mailben, hogy jó lenne együtt nézni valami albi után. Merthogy miután megkaptam az egyetemtől a mailt, hogy felvettek és még a második, az Erasmus elveivel valószínűleg nem teljesen összeegyeztethető, az egyetem által külön felállított rostán is átmentem, írtam egy mailt hasonlóan szerencsés társaimnak, hogy nem igazán szeretnék 4 hónapra 2150€-t kifizetni egy ágyért egy 4 fős apartmanban, ahol még konyha sincs, és 2650-et sem fizetnék ugyanennek a 2 fős változatáért, szóval ha valakinek van kedve, akkor csatlakozzon és keressünk együtt egy lakást, ahol megalkothatjuk a magunk „multicultural microsociety”-jét. Jeff (bemutatása továbbra is várat magára) jelentkezett elsőnek, majd 2 német meg egy holland lány, de ők az augusztusi nyelvi kurzus alatt már találtak szobát maguknak és végül Yohanan.

Mielőtt találkoztunk volna még beugrottam a Vodafonehoz, ahol azt mondták, aznap már aktiválni tudják a kártyámat, hát meg is vettem. Találkozó a Galatasaray Lisesi-nél és elsőre fel is ismertem a fiút, aki pontban délben megjelent. Elindultunk valamerre. Pár kötelező kört futottunk a mit tanulsz, miért és hol témákon keresztül, amikor is elmeséltem, hogy hirtelen támadt nagykövetségről szövögetett terveim hogyan juttattak a Közgázra meg persze elpoénkodtunk oktatáson, törökökön és mivel az első találkozás ellenére rendkívül oldott volt a hangulat, egy pár csípős megjegyzést is megengedtem magamnak, amit nagyon jól vett, sőt... Végül egy térképpel a kezünkben – ami egyébként annyira a belvárosra fókuszál, hogy még az egyetemünk sincs rajta – és Andi tanácsaival egy papíron, beültünk megreggelizni a Simit Sarayi-ba. Egy kis répás-fahéjas csodával meg az előző napi bánatomban felfedezett almás finomsággal a tálcámon - és már félig a számban - máris derűsebben tekintettem ki a teraszról, az éppen aktuális tüntetésen át, a város betondzsugelébe, ahol valahol vár minket leendő otthonunk.

Yohananról kiderült, hogy bár párizsi (nem szimplán francia, ő egy parisian – ezek a franciák...), az apja marokkói zsidó, aki az anyja miatt ragadt végül Franciaföldön (meg valami olyan elhanyagolható politikai stikli miatt, mint hatalom ellen való uszítás vagy valami ilyesmi; lehet, hogy merénylet-kísérlet is volt a sztoriban vagy azt már csak a romantikus fantáziám fűzte hozzá?). Amikor ezt megtudtam közöltem vele, hogy milyen nagykövetnek is készültem, annak ellenére, hogy sosem jártam Marokkóban. Eddigre a strange jelzőt, azt hiszem, többszörösen is kiérdemeltem. Azt is elmondta, hogy kicsit tartott tőle, hogy egy „Nerd” vagyok, amikor azt írtam, hogy „I'm so excited about this semester”, de megnyugtató, hogy nem. Aztán rögtön elhívott törökfürdőzni is, amit nem igazán kíván a szervezetem, de ha már egyszer itt vagyok, akkor mégiscsak el kéne menni. Végül abban maradtunk, hogy először tudjuk le a lakást, aztán sort kerítünk rá októberben. És estére elhívott Sultanahmet-be a Kék Mecsethez, ahol a legnagyobb ünnepség van esténként. Merthogy a Ramazan alatt a város különböző pontjain, naplemente után, mini fesztiválokon ünnepelnek - és esznek - az emberek. Ahogy odafelé tartottam, szembejött velem az utcán Clémance. Mivel a housewarming party-n nem igazán beszélgettünk – nem beszélgettünk egyáltalán – így eltekintettem hangos üdvözlésétől, amit utólag csak annyiban bánok, hogy nem kértem el tőle Johannes számát, hogy megkérdezzem, mi a helyzet az ESN House-zal, pontosan hol van és van-e még hely.

Mivel bőven volt időm, ezért villamos helyett inkább sétáltam, kb 1 óra alatt oda is értem és még egy fagyi is belefért. Yo addigra már egy Kumpír-ral a kezében várt a bejáratnál, én pedig rögtön beszereztem egy újabb fagyit – nagyon vicces, ez az itteni fagyi ugyanis olyan, mintha fagyasztott pillecukor lenne, nyúlik, ragad, rágható és nem is annyira a fagyiért fizetsz, mint inkább a körítésért (a show-ért), amíg megkapod. Láttunk gyönyörű kalligráfiákat, Yo elvizipipázott, míg az egyetemi élményeinkről beszélgettünk egy kicsit, aztán a családról. Ez volt az a pont, ahol igazat kellett adnom Annak, aki megjegyezte mielőtt kijöttem, hogy mindenkinek van csomagja, amit kihoz magával és ezeket a csomagokat ebben a környezetben könnyebben lehet pakolgatni.

Éjfél után indultunk el vissza a szállásunkra. Mint kiderült lekéstem az utolsó villamost, hát sétáltam. A hostelben nem kellett altató – főleg, hogy odaérve még fel kellett másznom a 6.-ra, ahol a szobám volt. Egy expressz zuhany után kellemes fáradtsággal hajtottam álomra új élményektől zsongó fejem.