Figyelem! A következő fotók alkalmasak Kováts Dóra nyugalmának megzavarására!
Az elmúlt 1 hét 2 állatfajjal hozott minket a kívántnál szorosabb kapcsolatba. Ráadásul mindkettővel a konyhában találkoztunk, ami még kevésbé tette őket szimpatikussá. Ami a madarakat illeti, kommentár nélküli fotóriportunk következik:
A másik faj rágcsáló, méghozzá egér. Na persze nem ekkora:
Már jóideje halljuk a kaparászást-kotorászást itt-ott, de 1-2 hete már simán rohangálnak előttünk is a kis férgek. Hát igen, fel kellett vennünk a kesztyűt. Laurent-nal megalapítottuk a hunter brigádot és csapatmunkával próbáltuk csapdába csalni az egerünket (ekkor még, mi kis naivak, azt hittük, csak egy van), a csapda a felmosóvödör volt, a stratégia működött, csakhogy egerünk gond nélkül kiugrott a vödörből és pillanatok alatt el is tűnt a konyhabútor alatt. Megpróbáltuk persze újra előcsalni, de nyilván már sikertelenül. Hát feladtuk. Én viszont a konyhában maradtam, a konyhaajtó alatti rést eltorlaszoltam egy törölközővel, neteztem tovább és ahogy várható volt, csak kibújt az a pici orr a rejtekhelyéről. Nem részletezném a feszült csendeket, az idegtépő pillanatokat, amikor farkasszemet néz egymással vad és vadász és a reflexek végjátékát, ami odáig vezetett, hogy megöltem egy egeret. Ráléptem. Tulajdonképpen eltapostam. Amikor éreztem a testét a talpam alatt azonnal felkaptam a lábam. Nem akartam megölni, főleg nem ilyen kegyetlenül. Nyilván semmi keresnivalója a lakásban és végképp ne szarja tele a konyhát, de akkor sem akartam eltaposni. Ahogy ott rángott még a földön, egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni. Laurent-nak kellett bejönnie a konyhába és kidobni. Pár perccel később azonban már egy újabb apró szempár sandított le rám a hűtő tetejéről. Ő még él. MÉG él...
Így írtok ti